A képek múlt vasárnap készültek a Crathes Castle & Garden elnevezésű helyen. Szerintem magukért beszélnek, így nem írok ide mást...
0 Comments
Nyugi, senkinek semmi baja nem esett, kár csak a kocsikban keletkezett.
Pénteki napokon együtt szoktunk hazajönni két másik kolléganőnkkel, kocsival. A kocsi tulajdonosa Vajda, aki meglepően rosszul beszél angolul, pláne, hogy már évek óta itt él és dolgozik, eredetileg litván nemzetiségű. A negyedik utas pedig Jum, aki thai és halálos akcentusa van, szinte lehetetlen megérteni, de Ő soxor jobban érti a skótokat, mint mi, hiszen echte skót férjjel rendelkezik. Csak egy példa a kiejtésére: "háó má tá tu jú pé?", ami annyit tesz: " How much tax do you pay?" vagyis mennyi adót fizetsz... Kicsi odafigyeléssel azonban meg lehet szokni, de pl. ma is megmosolyogtuk, mert a "pá"-ból nem tudtuk, hogy a "passed" (levizsgázott) szót ismételgeti. Néha, ha már reménytelen a helyzet, begépeli a szót a telójába és úgy már OK. Mi négyen emigránsok egy összetartó kis csapat lettünk, a nyelvi problémák ellenére vagy talán pont azért. Bármiről tudunk beszélgetni és ha lehet, segítünk egymásnak a munkában. No meg persze közösen utáljuk a két helyi munkaerőt, akik szeretnek lazsálni és általában kerülik a melót. (Na jó én nem utálom őket, de vannak fenntartásaim velük kapcsolatosan.) Ma is közösen kocsikáztunk hazafelé, jókedvűen, hiszen itt a hétvége, amikor is a legutolsó körforgalomban, pont amikor kifelé jöttünk, hirtelen balról belénk ütközött egy másik autó. (Figyelem! Itt az óra járásával megegyező irányban halad a körforgalom!) Meggyőződésem, hogy nem Vajda volt a hibás, jó sávban voltunk, nekünk volt elsőbbségünk, indexeltünk ahogyan kell. Kijöttünk a körforgalomból, utánunk megállt a vétkes sofőr is és még egy autós, aki végül is igen hasznosnak bizonyult, mert segített nyugodtan levezetni az adatcserét. Vajda azon túl, hogy remegett, mint a kocsonya, azért is izgult, mert nem tudta, hogy ilyenkor mi a teendő és megkérte Józsefünket, hogy segítsen beszélni. A beszélgetés azonban nem volt túl sikeres, mer a vétkes hölgy iszonyatos hisztiparádét rendezett, szegény nem tudta, hogy mit akarunk tőle ennyien, a fejét fogta, sikoltozott, sírt, kiabált, szóval komoly műsor volt. Itt lépett be a harmadik autós, aki végül is levezényelte az adatcserét, név, lakcím, rendszám, biztosítási adatok és próbált mindenkit megnyugtatni. Vajda persze felhívta a környéken lakó/dolgozó rokonait, akik kettő percen belül ott is teremtek, tovább növelve ezzel a létszámot, én csendesen odébb is álltam, hogy legalább én ne stresszeljem a hisztérikát. Végül jött a buszunk, úgyhogy mi lekoccoltunk, hétfőn megtudjuk a további részleteket. Ez is elérkezett végre valahára, ezen a héten szabadságon vagyok. Régóta nem jelentkeztem új bejegyzéssel, most itt az idő, hogy pótoljam a lemaradásomat. Pár szót a szabadságról. Itt minden munkával eltöltött hónap után jár 2 nap szabadság, valamint kapsz még 4 napot a karácsonyi és újévi ünnepekre, ez összesen 28 nap egy évre. Ebből én most elhasználok kemény 5 napot, laza semmittevéssel. Hétfőn végre elmentem fodrászhoz. Munkába menet minden áldott nap láttam a buszról a George Street-en egy fodrászatot, ahol is a kirakatban lévő árlista szerint már 6 fontért lehet hajat nyíratni, de valami okból kifolyólag gyalogosan az istennek sem találtam meg ezt az üzletet, így kénytelen voltam bemenni egy lengyel fodrászatba. Eddig Keti nyirbálta a hajunkat géppel, amivel nem is volt hiba, pláne, hogy ingyen volt, de azért ez mégis csak más, ez profi munka és csak 9 fontomba fájt. Kedden elmentem a helyi könyvtárba, beiratkoztam és kölcsönöztem is egy könyvet, Malorie Blackman: Boys Don't Cry című művét. Ok, nem éppen az én korosztályomhoz szól, elsősorban azért választottam, mert a könyvtáros hölgy szerint elég könnyű a nyelvezete és tényleg értettem a leírását a hátoldalon, de a történet is jónak tűnt. Végre lesz mit olvasnom a buszon munkába menet és jövet, feltéve, hogy nem olvasom ki a héten, ma ugyanis nekifutásra elfogyasztottam belőle 7 fejezetet. Az időjárás valahogy megneszelte, hogy szabin vagyok és végre kisütött a nap, az eddigi 14 fokot felváltotta a 20 fok feletti "hőség" és napozásra alkalmas idővel kedveskedik nekem a város a szabim tiszteletére. Nem is hagyok ki egyetlen percet sem, nem is emléxem már a nap melegére. Amikor dolgozni járunk nem nagyon érdekel, milyen idő van, de nagyon bíztam benne, hogy erre a hétre egy kicsit javul a helyzet és így is lett. El kell még mennem a héten regisztrálni a legközelebbi orvosi rendelőbe, van még egy Annie Lennox kiállítás a városban, amit mindenképpen be kell iktatnom és jó lenne moziba is eljutni valamikor. Annie Lennox egyébként Aberdeen város szülötte, amit itt kellett megtudnom egy Skóciát bemutató hangoskönyvből. Ha valaki nem ismerné Őt, akkor itt egy videó, az első és talán a leghíresebb számuk volt... Gyengébbek kedvéért az énekesnőről van szó. :)
Azon is gondolkodtam, hogy átruccanok busszal Stonehaven-be és megmártózom a fűtött vizű strandjukban, de ez még igényel némi tervezgetést. Mielőtt elbúcsúznék, pár szót a fogyásomról: a látványos gyors fogyásnak vége szakadt, de azért még lement rólam 5-6 kiló, éppen ma reggel történt, hogy egy újabb lyukkal lettem beljebb a nadrágszíjamon és hát ugye ezzel el is érkeztem az utolsó lyukacskához, ha tovább fogyok, új szíjat kell vennem. Borzasztó. Sokan szeretnétek látni a változást, ígérem szerzek valahonnan egy fényképezőgépet és teszek fel néhány bizonyító erejű fényképet hamarosan, addig is kitartás! Eltelt egy újabb hét és a Facebook rajongóim :) tudják, hogy ez a hét két fontos dolgot hozott, az egyik, hogy a fizetésem megérkezett csütörtök hajnalban, a másik, hogy végre megméredzkedtem és a mérleg bizony 18 kilóval kevesebbet mutatott, mint indulás előtti éjszaka Magyarországon.
Néhány szóban meg kell magyarázzam a címet is. Otthon a legutóbbi időben nagyon sokan csak Boss-ként ismertetek. Jelenlegi beosztásomban ez a becenév itt elég hülyén venné ki magát, a Ferencet pedig képtelenek megjegyezni és főleg kiejteni, ezért itt most Frank álnéven futok. A házban viszont mindenki boszikának hív, Keti után szabadon. Ő mondjuk eléggé meg is volt zavarodva, amikor a kollégái beszéltek valami Frankről, hirtelen fogalma se volt róla, hogy ki is az. A Józsinak se egyszerű, mert Ő is még bossznak hív, ha magyarul beszélünk, viszont frenknek, ha angolul. Mondjuk nekem is gondolkodnom kell, ha a Józsiról van szó az angol társalgásban, Ő ugyanis Joseph álnéven fut, de nekem ezen mindig el kell töprengenem. Majd megszokjuk. A fizetésnek hála, végre csináltunk egy mega shoppingot és feltöltöttük az élelmiszer készleteinket, a tervek szerint nélkülözésmentesen kihúzzuk a következő fizuig, ami ugye kettő hét múlva esedékes, itt ugyanis így szokás. Az elmúlt hét hasonló fizikai fájdalmak közepette telt, mint az előző, péntekre most is a teljes bénultság állapotáig jutottam, de a hétvégén sikerült rápihenni, a bevásárlást is kocsival hajtottuk végre, hála Ketinek. A cipőmbe vettem egy szivacsos talpbetétet, amihez nagy reményeket fűzök, ha minden jól megy, akkor most már péntekre nem készül ki totálisan a talpam, bízom benne. És még egy fontos beruházás, végre megvettem az utcán is viselhető fülhallgatómat, így munkába járás közben tudom hallgatni Keti iPodját és sokkal szórakoztatóbb a buszozás. Ez tényleg egy fontos beruházás volt :D (nagyon kellett már és tényleg csak 1 GBP-ba került). Mára asszem ennyi elég is lesz, megyek rácuppanok valami nézhetőre, aztán szunya. Ja, korábban írtam a horkolásról, nos eleinte mindenki rettegett tőlem, és senki nem akart egy szobában aludni velem, de mára teljesen elfogadottá vált, hogy egyáltalán nem is horkolok. Tudom, hogy volt alapja a félelmüknek, mivel volt szerencsém visszahallgatni magam (telefonra rögzítették még a krakkói kirándulásunk alkalmával) milyen irgalmatlan módon hörgök álmomban, de ez most nincs. :D Mióta kiderült, hogy valóban jövök Aberdeenbe, Józsi azóta készíti nekem elő a terepet. Ő egy évvel ezelőtt, éppen április másodikán érkezett ide, majd várt rá egy három hónapos kényszerszünet, de legalább volt ideje megismerni az itteni viszonyokat. Aztán amikor munkát kapott, mindjárt három is az ölébe hullott ugyanazon a napon. Az elsőt fogadta el, mivel itt azonnal szerződést is kötöttek vele, így került az OCS nevű céghez takarítani. Azóta is itt dolgozik, a szavaiból azt veszem ki, hogy szeret itt dolgozni és őt is szeretik.
Amióta tehát tudható, hogy érkezem, azóta sutyorog a főnökei fülébe, hogy jön a barátja, akinek munka kellene. Még otthon voltam, amikor kitöltöttem a jelentkezési lapomat, nyomtattam önéletrajzot és ezeket beadta a céghez. Mióta itt vagyok, azóta pedig még intenzívebben nyomult az érdekemben. Mindenféle verzió szóba került, hol, hogyan, kivel és mikortól is fogok dolgozni. Túlfeszíteni sem akartuk azonban a húrt, nehogy a főnökei agyára menjen, ezért kellett néha szép türelmesen kivárni. A múlt héten aztán a szerencse is mellénk szegődött, ugyanis az egyik kolléganő, aki elég problémás, felmondott. Senki nem bánkódott emiatt, mivel nem éppen a kiváló munkamoráljáról volt híres, többször is előfordult, hogy egyszerűen csak nem ment be dolgozni, ilyenkor telefonon is utolérhetetlen volt vagy pedig fél napokat késett. Hirtelen tehát kellett egy ember és ez lettem én. Azért természetesen részt kellett vennem egy állásinterjún, ami ma délután zajlott le, vittem magammal a kis papírkáimat és kb. egy órányi buszozás árán ki is értem az irodaházba. Türelmesen megvártam a leendő főnökömet, közben persze kaptam látogató kártyát. Miután megérkezett, elvonultunk egy tárgyaló terembe, majd nekem is szegezte az első kérdését: van-e bármilyen tapasztalatom az üzemi takarítással kapcsolatosan? (Do you have any experience about industrial cleaning?) A kérdése váratlanul ért, mivel azt hittem lesz egy kis petting vagy valami, csacsoghatok az eddigi életemről és egy kicsit belerázódhatok az angolba, de nem. A megállapodásunk az volt Józsival, hogy egy ilyen típusú kérdésre azt fogom felelni, hogy az Apartman Házban anno segítettem neki néha takarítani, no meg házias típus lévén felhozhatom a házimunkában szerzett érdemeimet. Meg is tettem, de hát ez nem valami sok. Meg hát ugye elhebegtem, hogy világ életemben tanítottam, így hát nem sok ilyen jellegű tapasztalatom van. Ezzel az interjú véget is ért. :( A pali a következőképpen reagálta le az alkalmatlanságomat: mivel Józsi barátja vagy, ezért el is kezdhetjük kitölteni a nyomtatványokat... :D Erre elvonult a papírjaimmal, hogy fénymásolja őket, engem meg otthagyott egy A3-as nyomtatvánnyal, amin előtte gondosan bejelölte a kitöltendő részeket. A kitöltés egy kissé érdekes volt, mivel minden papírom nála volt, de szerencsére a legfontosabb adataimat elmentettem a telefonomba, így ki tudtam mindent tölteni. Miután visszajött kaptam még egy A4-es lapot, szintén ki kellett tölteni. Majd adott egy kupac tájékoztató anyagot, elmondta hol és mikor kezdek (jövő hétfőn, minden nap 10-18 között), jöjjek sötét ruciba meg kényelmes cipőbe és első nap érjek oda fél tízre. Ja és semmiképpen nem szeretné, ha Józsival frakcióznánk vagy csacsogással töltenénk a munkaidőnket. Ezek után érzékeny búcsút vettünk egymástól és pedig örömmámorban kerestem egy helyet, ahol rá lehet gyújtani. Húsvét hétfőn tehát locsolkodás helyett elkezdek dolgozni Skóciában... Tulajdonképpen semmi izgalmas nem történt. (Na ez az a mondat, amitől kedves szobatársam a falnak megy.) Reggel a szokásos kimitlájkolt ellenőrzés, emailek, index.hu átbogarászása, ... Utána ismét hihetetlen jó idő lévén egy kis napsugárbefogadás. Időközben minden lakó elhagyta a házat, amivel nincs is semmi baj, de mindenki úgy gondolta, hogy ő az aktuális utolsó távozó és gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Én eközben gyanútlanul bömböltettem a zenelejátszómat. Aztán amikor már úgy éreztem, hogy elegendő napsugár érte a testemet megpróbáltam bejutni a házba, eredménytelenül. Még mielőtt azonban sikerült volna magam felidegelni, megérkezett Keti apukája, aki abbéli csodálkozásának adott hangot, hogy a fűben fetrengéshez nem vittem magammal lakáskulcsot. Majd legközelebb viszek.
Ezután elugrottam a Tescóba, mert kora délután teszik ki a friss zsömléket és mi éppen kifogytunk a készleteinkből. Itt is volt egy apró incidensem, ugyanis az általunk kedvelt zsömle 6 db-os kiszerelésben kapható, egy ilyen csomag 0.65 angol fontba kerül. Azonban ha kettőt vásárolok belőle, akkor nem kétszer annyiba kerül, hanem csak 1 kerek fontba. Igen ám, de a pénztárgép a levonást csak akkor érvényesíti, amikor a pénztáros leüti az uccsó entert, addig nem. Nos az én pénztárosom nem ütötte le ezt a bizonyos uccsó billentyűt, így 1.30-at kért tőlem. Próbáltam tiltakozni, de kevés sikerrel, így kénytelen voltam odaadni a pénzt, amiből persze a végén csak visszakaptam a 30 penny-met. Ezek után elballagtam a tőlünk nem messze található Duthie parkba, ahova rendszeresen kijárok sétálni és hesszelni. Közben telefonált Keti, hogy elkisérhetném, mert szerelőhöz kell vinni az autót. Természetesen igent mondtam, úgyhogy haza csattogtam és irány a város másik fele. Pikpak odataláltunk a szerelőhöz, aki természetesen egy lengyel srác volt, átnézte az autót, majd megegyeztek Ketivel a további teendőkről. Hazafelé először is megmentettem Keti életét, aki nem annyira figyelte a jobbról érkező forgalmat és kis híján kihajtott a tempósan közeledő autók elé. Visszafelé megálltunk a tengerparton és befigyelt egy cigaretta. Utána Keti kidobott a Union Street-en, mivel találkozóm volt a munkából hazafelé tartó cimborámmal, de időm volt bőven, így közben megvettem neki a jövő heti buszbérletét. (A busztársaság jegypénztárában már ismerősként üdvözölnek.) Utána beültünk a mekibe egy burgerre, majd elindult a kézkrémvadászat, a második és egyben távolabbi Boots üzletben meg is találtuk, majd séta haza. Nemsokára megjött Keti is a második műszakjából, amit egy sörrel és cigivel ünnepeltünk meg, utána pedig elolvastunk minden cikket a PALIGZÁLÁS-ról :) Én még megnéztem az ATV-n az Egyenes beszéd aznapi adását, majd szunya. Délelőtt lenyírtam a füvet a ház mögött (senki nem kért meg, nem volt kötelező, csak úgy, magamtól, pedig aki ismer, tudja, hogy otthon ez igencsak nehezemre esett...), aztán annyira jó idő volt, hogy két órácskára kifeküdtem a frissen vágott fűre NAPOZNI a kölcsön Ipod-ommal! Márciusban! Az északi szélesség 57. fokán (gy.k.: Magyarhon a 47. fok környékén van, az északi sarkkör pedig a 66. fok magasságában).
Utána zuhany, számítógép, kicsi Skype, cigi, számítógép és már este is lett, Facebook csekking és lassan már lehet aludni. Illetve nem, mert Józsival az az egyezségünk, hogy én minden esetben megvárom, amíg Ő elalszik, ugyanis állítólag ORDÍTVA horkolok, így viszont van esély rá, hogy mire én belekezdek, addigra Ő már olyan mélyen alszik, hogy nem ébred fel rá. Eddig bevált. Keresek is valami nézhető filmet... Gimnazistaként még anno az átkosban tanultam én angolt, de bevallom nem sok sikerrel. Nem is nagyon érdekelt, meg nem is nagyon erőltették. Az egyetemi évek alatt már zavart egy cseppet a dolog, de annyira azért nem, hogy tegyek is valamit ellene. Az akkori tanárom (akivel később kollégák lettünk és akinek az óráira most is nagy szeretettel emlékszem vissza) annyit kért tőlem, hogy ne erőltessem az angolt, cserébe ad nekem egy négyest. Én pedig nem erőltettem.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tanultam angolul vagy nem használtam az angolt, hiszen az informatikában ez gyakorlatilag lehetetlen. Amikor én kezdtem még a programok többsége angolul volt csak elérhető (húsz évvel ezelőttről beszélünk ám!) és persze a használati útmutatók vagy program leírások megértéséhez is kellett az angol, de beszélnem sohase kellett angolul. No és persze mindig jobban ment az angol, ha nem voltam teljesen józan, oldódtak a gátlásaim. Jó példa lehet talán az, amikor amerikai delegáció érkezett a középiskolába, ahol akkor tanítottam és személy szerint az én órámat is megnézték, utána persze volt egy kis kérdezz felelek, ami különösen zajlott, ugyanis az angol kérdéseket nem kellett lefordítani magyarra, viszont az én magyar válaszaimat igen. Egy másik alkalommal közösen iszogattunk a tanári karral és köztünk volt egy angol anyanyelvű kolléga is, aki vicceket mesélt angolul és én már akkor röhögtem, amikor még nem fordították le a poént magyarra. Később, amikor a főiskolán tanítottam, volt szerencsém ERASMUS-os hallgatók közé keveredni, itt sokat fejlődtem, szinte mindent értettem, amiről beszélgettek, de én magam nem mertem/tudtam belefolyni a beszélgetésbe. Amikor aztán elegem lett ebből, beiratkoztam egy kezdő angol nyelvtanfolyamra, ami nagyon sokat segített az addigi tudásom rendszerezésében és a tanfolyam végeztével még rá is húzunk egy cseppet (több, mint egy évet!) és hetente egyszer-kétszer még összejöttünk angolozni. További lökést adott az is, hogy a magyar televízió túl lassan szinkronizálta kedvenc sorozataimat és még ennél is lassabban adta adásba őket, ezért aztán eredeti nyelven voltam kénytelen kielégíteni mérhetetlen sorozatigényemet. Itt viszont a magyar feliratok készítői kerültek csúszásba az általam megkívánt tempóhoz képest, ezért maradtak az angol feliratok. Angol nyelvű sorozatok angol nyelvű felirattal, nos a dolog nem múlhat el eredménytelenül. Félreértés ne essék: egyáltalán nem tartom az angolomat jónak, sőt kifejezetten sok a problémám. Elsőként rögtön itt van a megszólalás: csak akkor, ha a fejemben már profin összeraktam a hibátlan mondatot. MI VAN? Így egyszerűen nem lehet beszélgetni, mert mire összerakok egy mondatot, addigra a beszélgetés már réges-régen máshol jár. Esélytelen. Ettől aztán annyira ideges leszek, hogy a legalapvetőbb dolgokat is elrontom (do, does, he, she, segédigék használata, kérdő szórend, ...) és a legegyszerűbb szavakat is elfelejtem. Vagyis nem könnyű. A dolgot tovább nehezíti a szövegértés, mert a valóságban nagyon kevesen beszélik azt a fajta angolt, amit a filmekben látsz, de erről majd később... Régebben is foglalkoztatott már a külföldi munkavállalás lehetősége, de eddig nem mertem belevágni. Házasságban éltem, a gyerekek kicsik voltak, nem volt elég jó a nyelvtudásom, kiadásom volt bőven viszont volt lehetőségem a pénzkeresésre is. Egyéni vállalkozás, másodállás, részletek fizetése, túlságosan is macerásnak tűnt mindezt felborítani, mert úgy ahogy, de működött.
Aztán elváltam, a gyerekek felnőttek, de az anyagi helyzetem nem lett jobb, sőt a svájci frank erősödésének köszönhetően teljesen ellehetetlenedett az életem, Reggeltől estig tanítottam valahol a hét hat napján, mégsem jutott mindenre, sőt már alapvető dolgokra sem. Tavaly áprilisban aztán az egyik kollégám és nagyon jó barátom gondolt egyet és kiköltözött a barátnőjével Aberdeenbe. Nem dúskálnak anyagi javakban, de az itteni minimálbérből szépen megélnek, tudják fizetni a tartozásaikat és még marad is. Amikor aztán 2011 őszén teljesen összeomlott a költségvetésem, nem maradt számomra más kiút, mint követni őket. A tavalyi év volt életem talán legnehezebb időszaka, senkinek sem kívánok hasonlót, bár most a részletekbe nem szeretnék belemenni. Minden rosszban van azonban valami jó is, nekem például nagyon sokat segített, hogy nem maradtam magamra, ismerősök, barátok, kollégák és volt tanítványok, mindenki támogatott úgy, ahogy tudott, de legfőképpen is egyetértettek a döntésemmel. El kell menni külföldre dolgozni. Mivel azonban nem szerettem volna elvágni minden otthoni szálat, ezért fizetés nélküli szabadságot kértem és kaptam a munkáltatómtól (akinek ezúton is köszönöm), mindenemet pénzzé tettem, amit csak lehetett, és 46 kilónyi bőrönddel elköltöztem Skóciába. |
Archives
March 2020
Categories
All
|