Aki itt vagy a FaceBook-on követi valamennyire az életemet, az tudja, hogy rendszeresen jelentkezem "daily English sentence" névre keresztelt mondatokkal, amiket itt-ott olvasok és valamiért érdekesnek találom őket (mert mondjuk én nem így mondanám, vagy mert tényleg életszerű, de a nyelvkönyvekben nem találod mégsem). Most végre használni is tudtam az egyiket. Spontán. Sikeresen.
A mellékelt képen látható porszívó készülékhez nagyon hasonló cuccal járom rendszeresen a házat, elsősorban a lépcsőházakat és a kliensek meg ugye ott mászkálnak és kivétel nélkül mindenki elkezd GhostBuster-ezni.

Az van, hogy legújabban titkos ügynökök lettünk.
Az irodaházban van pár zóna, amit egy olajcég számára tartanak fent, az olajcég neve megegyezik Magyarország fővárosának rövidítésével. Ezen olajcég alkalmazottai rendkívül furcsa emberek.
Vannak közöttük többen, akik egy távoli országból érkeztek ide dolgozni, régebben ők szolgálták ki az angolokat, kicsit barnább a bőrük az átlagosnál és vicces akcentusuk van és pont úgy nevezik őket, mint egy 500 éve felfedezett kontinens őslakosait. Nos a legtöbben egyszerűen levegőnek néznek bennünket, nem szólnak hozzánk, semmit nem köszönnek meg, nem állnak félre, de soxor az az érzésem, hogy olvasni sem tudnak angolul, ugyanis az újrahasznosítható szemetet össze-vissza dobálják a kukákba, pedig mindegyik feliratozva van és a gyengébbek kedvéért képek is vannak mellékelve. Valahogy hasonlóan, mint az alábbi illusztráción.

Az, hogy átnéznek rajtunk, lehet, hogy a kultúrájuk része (kasztrendszer, miegymás), de most nem otthon vannak. A helyiek ezerszer normálisabban viselkednek. 
A can feliratú kukába rendszeresen dobálnak papírpoharat, míg a papírpohár számára fenntartott kukába papírdobozt, a műanyagpohárnak szántba pedig üdítős fémdobozt. Szóval állati menő csávók. Az angol tudásukkal azért is baj lehet, mert egyszer volt szerencsém a recepción végignézni, ahogy az egyik behatolt az épületbe. Tudni kell, hogy ez volt a pali első munkanapja, ilyenkor végig kell nézni egy prezentációt a ház biztonsági előírásairól. Először is a gyerek háttal ült le a monitornak. Ekkor a recepciós szólt neki, hogy így nem lesz jó. Utána pedig meredten bámulta a kivetítőt még akkor is, amikor véget ért a bemutató és már csak a reklámfilmek mentek. Na mindegy is, szóval ők az itteni nagyon fontos ügyfelek. És ennek megfelelően is viselkednek. És mindig kitalálnak valami baromságot.
Tegnap például az egyik panaszt tett rám, mert bementem a női vécébe, miközben ő szótlanul bent csücsült a fülkében (természetesen kopogtam!) és vizet engedtem a bödönöcskémbe, mert a férfi wécében a piszoár víz nélkül működik és nekem kell időnként öblíteni, a csapba viszont a kezem is alig fér be. Ezért aztán átbaktattam a női budiba, kopogtam, senki nem szólt, bementem, láttam hogy van bent valaki, de nem szólt semmit, vizet vettem, távoztam, de ezzel halálra rémítettem a kedves ügyfelet, aki módfelett kényelmetlenül érezte magát és azonnal feldobott. Mindenki ennek megfelelően szereti is őket.
Nos, a legnagyobb problémájuk, hogy a porszívó túl hangos, ezért először nem porszívózhattunk 5 előtt, most pedig már egyáltalán nem. A biztonsági őrök nem mászkálhatnak át a zónáikon. Más zónában dolgozók sem mehetnek át a zónájukon. Csodával határos módon mi még átmehetünk a zónáikon, de szerintem ez sem lesz így sokáig. Ma ugyanis azt eszelték ki, hogy a kolléganőnk nem takaríthat 8 és 16 óra között, mert akkor látja, hogy mi van a monitorokon és mivel lehet, hogy titkos ügynök, ezért ellophatja a kib@szott fontos információkat. Hát ettől kész vagyok. Vajda angolja alig több, mint az igen, nem, lassabban, gyorsabban, szép, jó, rossz, kell szavak különböző sorrendben. Most akkor mi van? De még ha akármilyen jó angolja lenne, akkor is könyörgöm miről beszélünk???
Mivel nem használhatunk porszívót, ezért ezekben a zónákban kézzel kell fölszedni a szemetet, bár használhatunk kézi kefét és lapátot. A XXI. században. Hát én ugyan nem használok, miattam meg is rohadhatnak a mocskukban, én azóta meg se állok ezekben a zónákban.
Kíváncsi leszek a vezetőink reakciójára, mivel szerintem, ha ebbe most belemennek, akkor innentől nincs megállás és csak egyre nagyobb baromságokat találnak ki.

Egy kicsit bulvárosra sikeredett a cím, de azért passzol. Ma reggel visszamentem az orvosi rendelőbe, hogy megkapjam a 24 órás vérnyomás ellenőrző kütyümet.
Magyarországom nekem kellett szereznem egy vérnyomásmérőt (a csuklóra szerelhető nem is tetszett a doktornőnek, hanem felkaros mérőt javasolt...) és méricskélnem magamnak a vérnyomásomat naponta többször és vezetnem az értékeket egy füzetben. Itt pedig a harmadik alkalommal kaptam egy teljesen önjáró kütyüt, felkaros, van egy felfújható pánt, egy hosszú gumicső (élénk narancssárga, minden színű inghez és pólóhoz passzol és igazán nem feltűnő), a végén pedig egy kis szerkezet, ami 20 percenként felfújja a mandzsettát és megméri a vérnyomásomat, este 10 után már csak óránként egyszer teszi mindezt. No és persze minden adatot tárol, amit holnap reggel áttesznek számítógépre, egy orvosdoktor megnézi, oszt mond valami okosat a további teendőkről, de még mindig az látszik esélyesnek, hogy begyógyszereznek.
Persze azért itt sem fenékig tejfel minden, ugyanis a nővérke megkérdezte, hogy ki javasolta nekem ezt a készüléket. Mire mondom neki, hogy hát az Ön egyik kollégája. Csak akkor nem értem mi a f*szt írogatnak a számítógépbe befelé, ha nem látják az eddig kórtörténetemet. Vagy ha meg látja, akkor meg minek kérdez hülyeségeket, nyilván nem magamtól találtam ki, hogy nekem ilyenre van szükségem. Na mindegy is, az egy betegre jutó 10 percet végül is kitöltöttük, ez a lényeg.
Ma reggel tehát ezzel a kis cuccal és egy óra késéssel érkeztem meg a munkahelyemre. A főnököm azonnal látni akart és ellenőrizte, hogy tudok-e így dolgozni. Már miért nem tudnék? Ügyesen elrejtettem az egészet a pólóm alá, a vezérlő fel a nadrágszíjamra, cső az ing ujjában és ennyi. Felfújás közben a motornak van egy pici búgó hangja, de így olyan lettem, mint egy terminátor (a recepciós csaj szerint pedig olyan a felkarom, mint HULK-é :), Jum pedig csak LOBOT FLANK-nek hívott, amire én csak annyit feleltem: Á Bí Bekk).
Azt is kitalálta a főnököm, hogy ma a Józsi egész nap segítsen nekem, nehogy valami bajom legyen, elájuljak, vagy hasonló. Az egyik kollégám állandóan kérdezgette, hogy jól vagyok-e, nem akarok-e pihenni, leülni, lefeküdni, meghalni, bármi... Ettől persze nem kicsit lettem ideges, merthogy eddig is pont ilyen volt a vérnyomásom, de senki le se ..., most meg hirtelen mindenki tökre aggódik. Ráadásul ma jött meg egy nagyobb szállítmány kéztörlő, kló papír és egyéb takarítós segédanyag, amit fel kellett vinni az első emeletre, majd szétszórni a különböző raktárak között. Jaj, te most nem tudsz emelni, ne pakoljál, így nagyon magas értékeket mér majd a készülék, miért nem maradtál otthon, blablablabla...
Aztán nagy nehezen sikerült elmagyaráznom, hogy pont ez benne a lényeg, hogy kiderüljön egy normál munkanap során hogyan ketyeg a készülékem, mert eddig is ezt csináltam és még egy darabig ezt is fogom csinálni naponta. Természetesen egyedül dolgoztam ma is, de azért egy picit könnyedebben vettem a mai feladatokat, nem is végeztem rendesen mindennel, de az volt a főnököm kifejezett utasítása, hogy ne rohanjak, ne kapkodjak, nyugodtan csináljam, amit tudok.
Méréskor mindig meg kellett állnom és abbahagyni, amit éppen csináltam, különben nem engedte le a levegőt ez a vacak és kezdtem nem érezni a karom, ami nem volt annyira vicces, de beletanultam.
Hazaérve egy mérés után gyors zuhany és most itt ülök és írom ezt a bejegyzést, Kíváncsian várom az estét, hogy fogok ezzel a bigyóval együtt aludni...
Holnap reggel visszaviszem és remélhetőleg időben beérek a dolgozóba is.
Tsók mindenkinek!

Nyugi, senkinek semmi baja nem esett, kár csak a kocsikban keletkezett.
Pénteki napokon együtt szoktunk hazajönni két másik kolléganőnkkel, kocsival. A kocsi tulajdonosa Vajda, aki meglepően rosszul beszél angolul, pláne, hogy már évek óta itt él és dolgozik, eredetileg litván nemzetiségű. A negyedik utas pedig Jum, aki thai és halálos akcentusa van, szinte lehetetlen megérteni, de Ő soxor jobban érti a skótokat, mint mi, hiszen echte skót férjjel rendelkezik. Csak egy példa a kiejtésére: "háó má tá tu jú pé?", ami annyit tesz: " How much tax do you pay?" vagyis mennyi adót fizetsz... Kicsi odafigyeléssel azonban meg lehet szokni, de pl. ma is megmosolyogtuk, mert a "pá"-ból nem tudtuk, hogy a "passed" (levizsgázott) szót ismételgeti. Néha, ha már reménytelen a helyzet, begépeli a szót a telójába és úgy már OK.
Mi négyen emigránsok egy összetartó kis csapat lettünk, a nyelvi problémák ellenére vagy talán pont azért. Bármiről tudunk beszélgetni és ha lehet, segítünk egymásnak a munkában. No meg persze közösen utáljuk a két helyi munkaerőt, akik szeretnek lazsálni és általában kerülik a melót. (Na jó én nem utálom őket, de vannak fenntartásaim velük kapcsolatosan.)
Ma is közösen kocsikáztunk hazafelé, jókedvűen, hiszen itt a hétvége, amikor is a legutolsó körforgalomban, pont amikor kifelé jöttünk, hirtelen balról belénk ütközött egy másik autó. (Figyelem! Itt az óra járásával megegyező irányban halad a körforgalom!) Meggyőződésem, hogy nem Vajda volt a hibás, jó sávban voltunk, nekünk volt elsőbbségünk, indexeltünk ahogyan kell.
Kijöttünk a körforgalomból, utánunk megállt a vétkes sofőr is és még egy autós, aki végül is igen hasznosnak bizonyult, mert segített nyugodtan levezetni az adatcserét.
Vajda azon túl, hogy remegett, mint a kocsonya, azért is izgult, mert nem tudta, hogy ilyenkor mi a teendő és megkérte Józsefünket, hogy segítsen beszélni. A beszélgetés azonban nem volt túl sikeres, mer a vétkes hölgy iszonyatos hisztiparádét rendezett, szegény nem tudta, hogy mit akarunk tőle ennyien, a fejét fogta, sikoltozott, sírt, kiabált, szóval komoly műsor volt. Itt lépett be a harmadik autós, aki végül is levezényelte az adatcserét, név, lakcím, rendszám, biztosítási adatok és próbált mindenkit megnyugtatni. Vajda persze felhívta a környéken lakó/dolgozó rokonait, akik kettő percen belül ott is teremtek, tovább növelve ezzel a létszámot, én csendesen odébb is álltam, hogy legalább én ne stresszeljem a hisztérikát.
Végül jött a buszunk, úgyhogy mi lekoccoltunk, hétfőn megtudjuk a további részleteket.

Ez is elérkezett végre valahára, ezen a héten szabadságon vagyok. Régóta nem jelentkeztem új bejegyzéssel, most itt az idő, hogy pótoljam a lemaradásomat.
Pár szót a szabadságról. Itt minden munkával eltöltött hónap után jár 2 nap szabadság, valamint kapsz még 4 napot a karácsonyi és újévi ünnepekre, ez összesen 28 nap egy évre. Ebből én most elhasználok kemény 5 napot, laza semmittevéssel.
Hétfőn végre elmentem fodrászhoz. Munkába menet minden áldott nap láttam a buszról a George Street-en egy fodrászatot, ahol is a kirakatban lévő árlista szerint már 6 fontért lehet hajat nyíratni, de valami okból kifolyólag gyalogosan az istennek sem találtam meg ezt az üzletet, így kénytelen voltam bemenni egy lengyel fodrászatba. Eddig Keti nyirbálta a hajunkat géppel, amivel nem is volt hiba, pláne, hogy ingyen volt, de azért ez mégis csak más, ez profi munka és csak 9 fontomba fájt.
Kedden elmentem a helyi könyvtárba, beiratkoztam és kölcsönöztem is egy könyvet, Malorie Blackman: Boys Don't Cry című művét. Ok, nem éppen az én korosztályomhoz szól, elsősorban azért választottam, mert a könyvtáros hölgy szerint elég könnyű a nyelvezete és tényleg értettem a leírását a hátoldalon, de a történet is jónak tűnt. Végre lesz mit olvasnom a buszon munkába menet és jövet, feltéve, hogy nem olvasom ki a héten, ma ugyanis nekifutásra elfogyasztottam belőle 7 fejezetet.
Az időjárás valahogy megneszelte, hogy szabin vagyok és végre kisütött a nap, az eddigi 14 fokot felváltotta a 20 fok feletti "hőség" és napozásra alkalmas idővel kedveskedik nekem a város a szabim tiszteletére. Nem is hagyok ki egyetlen percet sem, nem is emléxem már a nap melegére. Amikor dolgozni járunk nem nagyon érdekel, milyen idő van, de nagyon bíztam benne, hogy erre a hétre egy kicsit javul a helyzet és így is lett.
El kell még mennem a héten regisztrálni a legközelebbi orvosi rendelőbe, van még egy Annie Lennox kiállítás a városban, amit mindenképpen be kell iktatnom és jó lenne moziba is eljutni valamikor. Annie Lennox egyébként Aberdeen város szülötte, amit itt kellett megtudnom egy Skóciát bemutató hangoskönyvből. Ha valaki nem ismerné Őt, akkor itt egy videó, az első és talán a leghíresebb számuk volt...

Gyengébbek kedvéért az énekesnőről van szó. :)
Azon is gondolkodtam, hogy átruccanok busszal Stonehaven-be és megmártózom a fűtött vizű strandjukban, de ez még igényel némi tervezgetést.
Mielőtt elbúcsúznék, pár szót a fogyásomról: a látványos gyors fogyásnak vége szakadt, de azért még lement rólam 5-6 kiló, éppen ma reggel történt, hogy egy újabb lyukkal lettem beljebb a nadrágszíjamon és hát ugye ezzel el is érkeztem az utolsó lyukacskához, ha tovább fogyok, új szíjat kell vennem. Borzasztó.
Sokan szeretnétek látni a változást, ígérem szerzek valahonnan egy fényképezőgépet és teszek fel néhány bizonyító erejű fényképet hamarosan, addig is kitartás!

Eltelt egy újabb hét és a Facebook rajongóim :) tudják, hogy ez a hét két fontos dolgot hozott, az egyik, hogy a fizetésem megérkezett csütörtök hajnalban, a másik, hogy végre megméredzkedtem és a mérleg bizony 18 kilóval kevesebbet mutatott, mint indulás előtti éjszaka Magyarországon.
Néhány szóban meg kell magyarázzam a címet is. Otthon a legutóbbi időben nagyon sokan csak Boss-ként ismertetek. Jelenlegi beosztásomban ez a becenév itt elég hülyén venné ki magát, a Ferencet pedig képtelenek megjegyezni és főleg kiejteni, ezért itt most Frank álnéven futok. A házban viszont mindenki boszikának hív, Keti után szabadon. Ő mondjuk eléggé meg is volt zavarodva, amikor a kollégái beszéltek valami Frankről, hirtelen fogalma se volt róla, hogy ki is az. A Józsinak se egyszerű, mert Ő is még bossznak hív, ha magyarul beszélünk, viszont frenknek, ha angolul. Mondjuk nekem is gondolkodnom kell, ha a Józsiról van szó az angol társalgásban, Ő ugyanis Joseph álnéven fut, de nekem ezen mindig el kell töprengenem. Majd megszokjuk.
A fizetésnek hála, végre csináltunk egy mega shoppingot és feltöltöttük az élelmiszer készleteinket, a tervek szerint nélkülözésmentesen kihúzzuk a következő fizuig, ami ugye kettő hét múlva esedékes, itt ugyanis így szokás.
Az elmúlt hét hasonló fizikai fájdalmak közepette telt, mint az előző, péntekre most is a teljes bénultság állapotáig jutottam, de a hétvégén sikerült rápihenni, a bevásárlást is kocsival hajtottuk végre, hála Ketinek. A cipőmbe vettem egy szivacsos talpbetétet, amihez nagy reményeket fűzök, ha minden jól megy, akkor most már péntekre nem készül ki totálisan a talpam, bízom benne. És még egy fontos beruházás, végre megvettem az utcán is viselhető fülhallgatómat, így munkába járás közben tudom hallgatni Keti iPodját és sokkal szórakoztatóbb a buszozás. Ez tényleg egy fontos beruházás volt :D (nagyon kellett már és tényleg csak 1 GBP-ba került).
Mára asszem ennyi elég is lesz, megyek rácuppanok valami nézhetőre, aztán szunya.
Ja, korábban írtam a horkolásról, nos eleinte mindenki rettegett tőlem, és senki nem akart egy szobában aludni velem, de mára teljesen elfogadottá vált, hogy egyáltalán nem is horkolok. Tudom, hogy volt alapja a félelmüknek, mivel volt szerencsém visszahallgatni magam (telefonra rögzítették még a krakkói kirándulásunk alkalmával) milyen irgalmatlan módon hörgök álmomban, de ez most nincs. :D