Nyugi, senkinek semmi baja nem esett, kár csak a kocsikban keletkezett.
Pénteki napokon együtt szoktunk hazajönni két másik kolléganőnkkel, kocsival. A kocsi tulajdonosa Vajda, aki meglepően rosszul beszél angolul, pláne, hogy már évek óta itt él és dolgozik, eredetileg litván nemzetiségű. A negyedik utas pedig Jum, aki thai és halálos akcentusa van, szinte lehetetlen megérteni, de Ő soxor jobban érti a skótokat, mint mi, hiszen echte skót férjjel rendelkezik. Csak egy példa a kiejtésére: "háó má tá tu jú pé?", ami annyit tesz: " How much tax do you pay?" vagyis mennyi adót fizetsz... Kicsi odafigyeléssel azonban meg lehet szokni, de pl. ma is megmosolyogtuk, mert a "pá"-ból nem tudtuk, hogy a "passed" (levizsgázott) szót ismételgeti. Néha, ha már reménytelen a helyzet, begépeli a szót a telójába és úgy már OK. Mi négyen emigránsok egy összetartó kis csapat lettünk, a nyelvi problémák ellenére vagy talán pont azért. Bármiről tudunk beszélgetni és ha lehet, segítünk egymásnak a munkában. No meg persze közösen utáljuk a két helyi munkaerőt, akik szeretnek lazsálni és általában kerülik a melót. (Na jó én nem utálom őket, de vannak fenntartásaim velük kapcsolatosan.) Ma is közösen kocsikáztunk hazafelé, jókedvűen, hiszen itt a hétvége, amikor is a legutolsó körforgalomban, pont amikor kifelé jöttünk, hirtelen balról belénk ütközött egy másik autó. (Figyelem! Itt az óra járásával megegyező irányban halad a körforgalom!) Meggyőződésem, hogy nem Vajda volt a hibás, jó sávban voltunk, nekünk volt elsőbbségünk, indexeltünk ahogyan kell. Kijöttünk a körforgalomból, utánunk megállt a vétkes sofőr is és még egy autós, aki végül is igen hasznosnak bizonyult, mert segített nyugodtan levezetni az adatcserét. Vajda azon túl, hogy remegett, mint a kocsonya, azért is izgult, mert nem tudta, hogy ilyenkor mi a teendő és megkérte Józsefünket, hogy segítsen beszélni. A beszélgetés azonban nem volt túl sikeres, mer a vétkes hölgy iszonyatos hisztiparádét rendezett, szegény nem tudta, hogy mit akarunk tőle ennyien, a fejét fogta, sikoltozott, sírt, kiabált, szóval komoly műsor volt. Itt lépett be a harmadik autós, aki végül is levezényelte az adatcserét, név, lakcím, rendszám, biztosítási adatok és próbált mindenkit megnyugtatni. Vajda persze felhívta a környéken lakó/dolgozó rokonait, akik kettő percen belül ott is teremtek, tovább növelve ezzel a létszámot, én csendesen odébb is álltam, hogy legalább én ne stresszeljem a hisztérikát. Végül jött a buszunk, úgyhogy mi lekoccoltunk, hétfőn megtudjuk a további részleteket.
0 Comments
Ez is elérkezett végre valahára, ezen a héten szabadságon vagyok. Régóta nem jelentkeztem új bejegyzéssel, most itt az idő, hogy pótoljam a lemaradásomat. Pár szót a szabadságról. Itt minden munkával eltöltött hónap után jár 2 nap szabadság, valamint kapsz még 4 napot a karácsonyi és újévi ünnepekre, ez összesen 28 nap egy évre. Ebből én most elhasználok kemény 5 napot, laza semmittevéssel. Hétfőn végre elmentem fodrászhoz. Munkába menet minden áldott nap láttam a buszról a George Street-en egy fodrászatot, ahol is a kirakatban lévő árlista szerint már 6 fontért lehet hajat nyíratni, de valami okból kifolyólag gyalogosan az istennek sem találtam meg ezt az üzletet, így kénytelen voltam bemenni egy lengyel fodrászatba. Eddig Keti nyirbálta a hajunkat géppel, amivel nem is volt hiba, pláne, hogy ingyen volt, de azért ez mégis csak más, ez profi munka és csak 9 fontomba fájt. Kedden elmentem a helyi könyvtárba, beiratkoztam és kölcsönöztem is egy könyvet, Malorie Blackman: Boys Don't Cry című művét. Ok, nem éppen az én korosztályomhoz szól, elsősorban azért választottam, mert a könyvtáros hölgy szerint elég könnyű a nyelvezete és tényleg értettem a leírását a hátoldalon, de a történet is jónak tűnt. Végre lesz mit olvasnom a buszon munkába menet és jövet, feltéve, hogy nem olvasom ki a héten, ma ugyanis nekifutásra elfogyasztottam belőle 7 fejezetet. Az időjárás valahogy megneszelte, hogy szabin vagyok és végre kisütött a nap, az eddigi 14 fokot felváltotta a 20 fok feletti "hőség" és napozásra alkalmas idővel kedveskedik nekem a város a szabim tiszteletére. Nem is hagyok ki egyetlen percet sem, nem is emléxem már a nap melegére. Amikor dolgozni járunk nem nagyon érdekel, milyen idő van, de nagyon bíztam benne, hogy erre a hétre egy kicsit javul a helyzet és így is lett. El kell még mennem a héten regisztrálni a legközelebbi orvosi rendelőbe, van még egy Annie Lennox kiállítás a városban, amit mindenképpen be kell iktatnom és jó lenne moziba is eljutni valamikor. Annie Lennox egyébként Aberdeen város szülötte, amit itt kellett megtudnom egy Skóciát bemutató hangoskönyvből. Ha valaki nem ismerné Őt, akkor itt egy videó, az első és talán a leghíresebb számuk volt... Gyengébbek kedvéért az énekesnőről van szó. :)
Azon is gondolkodtam, hogy átruccanok busszal Stonehaven-be és megmártózom a fűtött vizű strandjukban, de ez még igényel némi tervezgetést. Mielőtt elbúcsúznék, pár szót a fogyásomról: a látványos gyors fogyásnak vége szakadt, de azért még lement rólam 5-6 kiló, éppen ma reggel történt, hogy egy újabb lyukkal lettem beljebb a nadrágszíjamon és hát ugye ezzel el is érkeztem az utolsó lyukacskához, ha tovább fogyok, új szíjat kell vennem. Borzasztó. Sokan szeretnétek látni a változást, ígérem szerzek valahonnan egy fényképezőgépet és teszek fel néhány bizonyító erejű fényképet hamarosan, addig is kitartás! A legfontosabb, hogy itt a másik oldalon közlekednek.
Amikor megérkeztem, a reptérről hazafelé menet magamban végig sikítoztam, az anyós ülésen ülve rémisztően hatott, hogy mindenki a rossz sávban vezet. Mostanra megszoktam, bár néha még mindig rácsodálkozok, hogy vezetheti az autót egy kutya vagy egy gyerek, de aztán rádöbbenek a megoldásra. Ez mondjuk a gyalogos közlekedésnél is fontos, mert ugye fordítva kell körülnézni. Azt mostanra már megszoktam, hogy az úttestre lépés előtt jobbra kell nézni, de a túloldalra érve egyszerűen nem akar a nyakam engedelmeskedni, hiába nézek balra, a bőrömön érzek a jobbról jövő autókat és nem bírom, ki, hogy ne nézzek arra is. Negyven évnyi beidegződést nem egyszerű csak úgy lecserélni. A buszos közlekedést pedig olyan módon érinti, hogy azért azt mindig meg kell gondolni, hogy az úttest melyik oldalán kell várakozni, ha egy bizonyos irányba szeretnék menni a busszal. Vezetni még nem volt szerencsém itt kint, csak utasként tudok beszámolni az élményeimről. A legfontosabb, rengeteg a körforgalom. És nem ám egy sávval, mint otthon, hanem mindjárt kettővel, sőt igazándiból hárommal. Ugyanis, ha kis ívben balra szeretnél kanyarodni, akkor a legtöbb helyen erre külön sáv van, nem kell bemenni a körforgalomba. A több sáv miatt egy kicsit nehezebb bejutni a körforgalomba, mert figyelned kell a kör közepe felől érkezőkre is, emiatt pedig nem csak a kikanyarodásnál ajánlatos indexelni, hanem itt a bent maradást is indexeléssel jelzik. Már aki, mert sajna ez itt sem mindenkinek egyértelmű, és soxor emiatt nem tudsz bemenni, mert nem tudod, hogy az illető merre akar kimenni. Egyébként pedig sokkal lendületesebben és sportosabban nyomják az autósok, ami tök jó. Az utcák többségnél dupla sárga csík jelzi az úttesten, hogy megállni tilos, nem is nagyon láttam még szabálytalankodót, de azért persze akad. Ahol viszont szabad megállni, ott többnyire állnak is, ezért az amúgy is szűk utcák még jobban leszűkülnek. Ha nincs elég hely két autónak egymás mellett, akkor szépen lehúzódnak és elengedik a szemből jövőt, semmi probléma. Ha majd vezettem, újra előveszem ezt a témát. Korábban írtam már, a busz rohadt drága, legalábbis otthoni mércével mérve. Itt a városban legalább három busztársaság működik, mi a FirstBus-t használjuk, mert szinte háztól házig visz minket, ha dolgozni kell menni. Az egy hetes bérlet pedig 16 kemény angol font, ha hosszabb lejáratú bérletet veszel, akkor pedig csak pár fontot lehet rajta spórolni, nem komoly.
Ami az elején azonnal feltűnt, az a várakozás. Itt az emberek szépen, kulturáltan sorban állva várják a buszt és így is szállnak fel a buszra. Többször is megpróbáltam idősebbeket magam elé engedni, de nem tudnak vele mit kezdeni és nem is nagyon értik, hogy miért nem szállsz fel, ha egyszer előbb érkeztél a megállóba. Felszálláskor pedig nincs osonkodás, a bérletesek is szépen megvárják, amíg az előttük álló megveszi a jegyét, még akkor is, ha ott bénázik az apró előkeresésével. Ja, ha egy megállóban több járat buszai is megállnak, akkor jobb, ha leinted a neked tetsző buszt, mert különben lehet, hogy nem áll meg. Csak simán kitartod a kezed egy pár másodpercig, nem kell vízszintesig emelni. A sofőr nem veszi el a pénzedet, azt be kell dobni egy erre kialakított pénzgyűjtőbe, aminek a sofőr felőli oldala átlátszó és így a sofőr látja, mennyi pénzt is dobtál be. Értelemszerűen nem is ad vissza, ha többet dobtál be. Ezek után beüti a gépbe, hogy milyen jegyet kértél és neked kell a jegyet letépni a pénztárgépről. Ha nem bérletet veszel, akkor a jegy ára attól függ, hogy hány megállót mész, ezért aztán meglehetősen közel vannak a megállók egymáshoz. Ügyes. Ha fel vagy pakolva szatyrokkal, akkor azokat leteheted a busz elején az erre a célra kialakított tárolókban és nyugodtan hátra mehetsz, senki nem fog a Te cuccoddal távozni, vagy belenyúlni. Mondjuk be is van kamerázva az összes busz. Csak első ajtó van, mindenki ott száll fel is és le is. Persze, hogy megvárják... A busz magassága pedig vezérelhető, így kismamák babakocsival és kerekes székesek is simán fel tudnak szállni, plusz a busz eleje nekik van kiképezve, no meg persze nincs lépcső, ami nem utolsó szempont a mozgiknak és lám ezt is meg lehet oldani. A másik furcsaság viszont, hogy a sofőr dolga az, hogy vezessen (ez eddig O.K.), de nem dolga, hogy takarítson (hát ez már nem O.K. nálam), így nap végére a busz inkább hasonlít egy kukás autóra, papírdarabok, üdítős üvegek tucatjai között utazhatsz hazafelé. Gondolkodás nélkül eldobálnak bármit, nem zavarja őket a mocsok. Fura. A leszállást jelezni kell (rengeteg gomb és nem a busz tetején, ugye már nem is kell ilyeneket mondanom), de az is elég, ha előre cammogsz a sofőr mellé. Ha viszont idősebb vagy, nem kell a mozgó buszon esned kelned a leszállás előtt, jelzel, a busz megáll és utána szépen leszerencsétlenkeded magad, senki nem idegeskedik emiatt. Felszállásnál is ez van, többször is megtapasztaltam, hogy a busz addig nem indult el, amíg a bácsi le nem ült valahová. Látszólag apróság, de szerintem fontos. Máskor is van, hogy a busz ott áll a megállóban és nem érted, miért is nem indul már el. Azért, mert tartania kell a menetrendjét és ha pár perccel előbb érkezik, akkor a menetrendben is jelzett fontosabb megállókban megvárja a menetrend szerinti idejét és nem indul el korábban. Leszállásnál illik köszönni is és megköszönni is az utazást, ugyanezt teszi a sofőr is. Valahogy így működnek itt a dolgok... A legszembetűnőbb különbség a lámpák elhelyezésében van, nincs belőlük annyi, mint otthon és az a kevés sem úgy van elrendezve, mint otthon. A zebráknál szinte mindenhol van nyomógomb a gyalogosoknak, a lámpa pedig a nyomógomb mellett van, és semmi nincs a túloldalon. A zöld jelzést viszont sípoló hang is kíséri (többnyire), így nem kell a lámpát figyelni. A másik furcsaság, hogy a legtöbb kereszteződésben egyszerre vált szabadra az összes gyalogos átkelő, így átlósan is lehet közlekedni, ami meggyorsítja a dolgokat. Az autósok pedig szépen türelmesen várják, amíg átcammogsz, nem gurulnak rá a sarkadra. Mondjuk az autósoknak is másképp működik a lámpa, mert a zebra zöld jelzése után az autósok villogó sárgát kapnak, ez jelzi számukra, hogy meg kell várniuk a gyalogosokat, de ha már nincs gyalogos a zebrán, akkor az autósok is mehetnek.
A járdán egyébként még nem sikerült sem a jobbra tarts, sem a balra tarts szabályt kifigyelni, mindenki közlekedik mindkét oldalon és a legtöbbször veled szembe jönnek. :) Ezt most gyorsan le kell írnom, amíg friss az élmény.
Az történt, hogy hazafele jövet előbb leszálltunk a buszról, mert lottót kellett venni (az egész céges kis csapat közösen lottózik, összedobjuk a pénzt, de általában Józsi veszi meg a szelvényeket), no meg ha már ott vagyunk, benéztünk a Farm Foods-ba is, ami maga a menyország, de most ez nem olyan fontos. Utána irány a Boots, ahol felvérteztük magunkat kézkrémmel, deoval és arcszesszel. Kaptunk egy csomó kedvezményt és amúgy is jó kedvünkben voltunk, a következő buszmegálló meg úgyis a mekinél van, így hát betértünk oda is. Nekem már útközben is feltűnt egy helyi fiatalokból álló kisebb csapat, akik ordítozva mászkáltak a belvárosban, de ott különösebben nem zavart. Sajnos a helyi fiatalok elég ostobán viselkednek, nem is értem, hogy lesz belőlük aztán normális felnőtt, na mindegy. A lényeg, hogy ők is bejöttek a mekibe, ahol is kiszúrták maguknak Józsefünket, hé te kék dzsekis srác, add ide a dzsekidet felkiáltással. Mi felmentünk az emeletre, ők is feljöttek. Itt derült ki, hogy valójában 4 tizenéves lányról van szó, akik elég otrombán viselkedtek, behozták a pepsijüket és azt itták, eldobálták a kupakját, szemtelenül beszéltek az ottani taknénivel és egyáltalán idióta hangoskodással próbálták felhívni magukra a figyelmet, ami sikerült is nekik, ja és kb egy sültkrumplival ültek le az asztalukhoz. Kisvártatva meg is érkezett egy helyi munkaerő, aki megkérte őket, hogy távozzanak, mivel itt nem szokás így viselkedni és különben sem fogyaszthatnak itt nem mekis cuccokat. Természetesen iszonyatosan fel voltak háborodva, balhé, kiabálás meg minden ami kell. Lefelé menet még belemámultak az arcunkba, mi ugyanis a lépcső mellett ültünk és közöttünk és a lépcső között ablakos volt a válaszfal. Ott mondjuk elgurult a gyógyszerem és kis híja volt, hogy nem álltam fel megpofozni a kis tetves ribancot, de Józsi csitítgatott, hogy nincs pénzünk váltságdíjra és különben sem akarja az éjszakát a rendőrségen tölteni. Végül is sikerült őket kitessékelni, jött még egy hölgy is erősítésként egy walkie-talkie-val felfegyverezve. Asszem már ekkor elhangzott, hogy kihívják a rendőröket, ha nem nyugszanak Természetesen nem nyugodtak, visszajöttek reklamálni. Mi ekkor hagytuk el a terepet, a lépcsőn lefelé menet még valamit utánunk szóltak (Hey boys...) és most először rohadtul ideges voltam, amiért nem tudok profin angolul és nem tudok beszólni nekik valamit. Természetesen busz nem jött, így hát megálltunk a buszmegállóban. A kis csapat hamarosan megjelent a meki előtt és az arcbabámulós kiscsaj iszonytos dühvel ordítozott kint az utcán, majd fel robbant. Én alig vártam, hogy közelebb jöjjön és belém kössön, (most, amikor írom ezt is érzem, ahogy megy fel bennem az ideg) Józsefünk pedig háttal állt és izgult, nehogy szemkontaktusba keveredjen bármelyikkel is. Minket nem vettek észre, viszont ismételten visszamentek a mekibe balhézni. Egyszer csak szépen halkan leparkolt egy rendőrautó a meki előtt és kiszállt belőle egy férfi és egy női rendőr. A kis csapat azonnal vette a adást és az ordibálós megpróbált lelépni, de a rendőrök rögtön tudták, hogy ők a balhézók és nem engedték őket elmenni, hanem mondták, hogy menjenek vissza a boltba és beszéljék meg ott a történteket. Az ordibálót megpróbálta a pali szépen bekísérni a boltba, de az vagy beszólt valamit vagy hozzáért a rendőrhöz, mire a következő pillanatban a kiscsaj már neki is csapódott a kirakatüvegnek, a pali rendesen odavágta, ezután pedig azonnal a földre került a kis idegbeteg, a rendőr meg rajta térdelt. Na mindjárt nem volt nagy pofája. És mindez pár lépésre tőlünk. :) Most már nem annyira kedvesen, de végül is némi bugyiigazgatás után bevitték a hangadót a boltba, a többiek kint várták. Sajnos nem várhattuk meg a történet végét, mert a következő busszal el kellett mennünk egy megállóval arrébb és ott vártuk meg a következő 17-est, amivel aztán hazajöttünk. Ennyi. Egy dögunalmas nap izgis befejezése.
Csütörtökön vagy pénteken hazafelé jövet a buszon egy feliratra lettünk figyelmesek, minden elektronikus közlekedési hírdetőtáblán az volt kiírva, hogy szombat este dugó várható a belvárosban, mert fáklyás felvonulás lesz. Gyors csekk a neten, valóban Aberdeen belvárosában az itteni egyetemisták (a honlap szerint 3 egyetem hallgatói közösen!) jótékonysági célzattal felvonulást tartanak este fél nyolc és fél tíz között. Nosza, ezt látnunk kell.
Először is a neten gyorsan megnéztem az útvonalat.
Mivel fogalmunk se volt, hogy mire is számíthatunk, ezért nyolc óra után pár perccel elindultunk a Union Street felé és végül egy lépcsősoron állva vártuk meg a felvonulókat. (Majdnem ott, ahol a térképen az E-vel jelölt pont van.) Ami furcsa volt, hogy amikor odaértünk a közlekedés akadálytalanul zajlott, semmi nem volt lezárva, de még egy tábla se vagy terelőbólyák vagy valami. Természetesen Jose végig abban volt, hogy egy balfasz vagyok, aki nem igazodik el a térképen és mindenáron azt akarta rám erőltetni, hogy vagy nem is ezen az útvonalon jönnek a felvonulók vagy ha mégis, akkor az ellenkező irányból. A várakozó tömeg persze engem igazolt, maradt tehát az iránytévesztés.
Fél kilenc magasságában aztán elindult egy teherautó az F pont irányából és szépen komótosan elkezdte lezárni a Union Street egyik felét. Minden kereszteződésben megálltak, kitették a terelő táblát és a sárga bólyákat. A autósok pedig szépen tudomásul vették. Persze ehhez az is hozzá tartozik, hogy az egész városban a parkolni/várakozni/megállni tilost úgy jelzik, hogy dupla sárga záróvonal van felfestve a járda mellé. És ott tényleg nincs autó, tehát ezzel nem kellett vacakolniuk. Szép lassan tehát leállt a forgalom a Union Street-en, de csak az egyik irányban, keresztben és a másik irányban még mindig lehetett közlekedni. Majd kis idő múlva ismét feltűntek a teherautók, immár visszafelé jöttek közvetlenül a felvonulók előtt és mindig lezártak kb 2-3 kereszteződést a menet számára. Voltak rendőrök, akik átvették az irányítást a lámpák helyett és segítették a forgalom elterelését illetve lezárását. Tehát a tényleges korlátozás csak arra az időre jött létre, amíg a menet azon az útszakaszon járt, a teljes út nem volt lezárva 10 pecnél hosszabb időre. A felvezető autó mögött jött néhány táncos, majd egy skót dudás, skót szoknyás zenekar (jól nyomták!), majd szirénázó autók. Hirtelen azt hittük, hogy azért a 40 emberért van ez a nagy felhajtás, de kiderült, hogy ők csak a bevezetés voltak, a lényeg az utánuk következő kamion soron volt. Nem teljesen értettük, de gyanítom, hogy minden diákcsoport (tanszék, szak, tankör, közösség) kapott egy kamiont, amit feldíszíthetett és jelmezbe öltözve elfoglalhatott. Volt itt Star Wars kamion, kalózok, Harry Potter, Titanic, Forma-1, ...
Szerintem aranyosak voltak. Józsi inkább szánalmasként értékelte. Voltak tök bulis kamionok és volt olyan is, ami tök üres volt. A kamionok mellett jelmezes segítők vödrökkel gyűjtötték az adományokat. Nem akarok hazudni, de 20 kamion biztosan elhaladt előttünk, elfelejtettük megszámolni, minden esetre sokan voltak, az biztos.
A sor végén mentőautók, takarítóautó (!), majd a terelőtáblákat összegyűjtő teherautó. A menet mögött újra megindult a forgalom, nem volt különösebb dugó, nem volt dudálás, anyázás, nem bénult meg a város, semmi extra. Egy valami hiányzott csak: egy darab fáklya, de még csak gyertya sem volt senkinél. Eltelt egy újabb hét és a Facebook rajongóim :) tudják, hogy ez a hét két fontos dolgot hozott, az egyik, hogy a fizetésem megérkezett csütörtök hajnalban, a másik, hogy végre megméredzkedtem és a mérleg bizony 18 kilóval kevesebbet mutatott, mint indulás előtti éjszaka Magyarországon.
Néhány szóban meg kell magyarázzam a címet is. Otthon a legutóbbi időben nagyon sokan csak Boss-ként ismertetek. Jelenlegi beosztásomban ez a becenév itt elég hülyén venné ki magát, a Ferencet pedig képtelenek megjegyezni és főleg kiejteni, ezért itt most Frank álnéven futok. A házban viszont mindenki boszikának hív, Keti után szabadon. Ő mondjuk eléggé meg is volt zavarodva, amikor a kollégái beszéltek valami Frankről, hirtelen fogalma se volt róla, hogy ki is az. A Józsinak se egyszerű, mert Ő is még bossznak hív, ha magyarul beszélünk, viszont frenknek, ha angolul. Mondjuk nekem is gondolkodnom kell, ha a Józsiról van szó az angol társalgásban, Ő ugyanis Joseph álnéven fut, de nekem ezen mindig el kell töprengenem. Majd megszokjuk. A fizetésnek hála, végre csináltunk egy mega shoppingot és feltöltöttük az élelmiszer készleteinket, a tervek szerint nélkülözésmentesen kihúzzuk a következő fizuig, ami ugye kettő hét múlva esedékes, itt ugyanis így szokás. Az elmúlt hét hasonló fizikai fájdalmak közepette telt, mint az előző, péntekre most is a teljes bénultság állapotáig jutottam, de a hétvégén sikerült rápihenni, a bevásárlást is kocsival hajtottuk végre, hála Ketinek. A cipőmbe vettem egy szivacsos talpbetétet, amihez nagy reményeket fűzök, ha minden jól megy, akkor most már péntekre nem készül ki totálisan a talpam, bízom benne. És még egy fontos beruházás, végre megvettem az utcán is viselhető fülhallgatómat, így munkába járás közben tudom hallgatni Keti iPodját és sokkal szórakoztatóbb a buszozás. Ez tényleg egy fontos beruházás volt :D (nagyon kellett már és tényleg csak 1 GBP-ba került). Mára asszem ennyi elég is lesz, megyek rácuppanok valami nézhetőre, aztán szunya. Ja, korábban írtam a horkolásról, nos eleinte mindenki rettegett tőlem, és senki nem akart egy szobában aludni velem, de mára teljesen elfogadottá vált, hogy egyáltalán nem is horkolok. Tudom, hogy volt alapja a félelmüknek, mivel volt szerencsém visszahallgatni magam (telefonra rögzítették még a krakkói kirándulásunk alkalmával) milyen irgalmatlan módon hörgök álmomban, de ez most nincs. :D Ez a bejegyzés is eljött végre valahára. Ezen a héten annyira fáradt voltam minden áldott nap, hogy nem volt erőm írni egyetlen sort sem, de most fel vagyok dobva (az okokról majd később), így bár még a billentyűk nyomkodása is fáj, megpróbálok beszámolni a hét eseményeiről.
Hétköznap 10 és 18 óra között van munkaidőm, de az első két napon fél órával korábban mentem be, hogy legyen idő az ismerkedésre. A közvetlen főnököm Karon (ejtsd: Káren), aki ízig-vérig skót akcentussal beszél, úgyhogy egy kanyi kukkot sem értettem a szövegéből, de hihetetlen aranyos, mert ilyenkor átvált hangosabbra, pedig nem süket vagyok hanem csak külföldi (és értetlen). Aztán egy idő után már nem figyeltem a szavakra, hanem csak érzésből tudtam, hogy kb. miről is van szó, alá kellett írnom a tűz- és balesetvédelmi oktatás tényét, kb. százszor írtam le a nevemet összesen két nyomtatványra. Tűzriadó, munkaruha, miegyéb. A cuccom megfelelt a munkavédelmi előírásoknak és megpróbáltak keresni nekem egy megfelelő méretű egyenpólót is, a cégnél az XXL méret a legnagyobb, de hála az eddig eltöltött két hónapnak, gond nélkül rám jött. Ja és a munkásnadrág, amit az ASDA-ban vettünk 42-es, no ott meg ez volt a legnagyobb méret és ez is passzolt rám. Ami megnyugtató, hogy a Józsi is ezzel a mérettel kezdett és most már a 38-as gatya is lötyög rajta. :) Még egy gondolat a méretekről, a gumikesztű legtöbbször szétreped a kezemen és komoly nehézséget okoz a felhúzása is, amikor már nem teljesen száraz a kezem. Az első két napon egy segítő mellé lettem beosztva, aki mindent szépen megmutatott, mit hogyan kell csinálni. Szerencsére, bár Ő is skót akcentussal beszél, lényegesen könnyebb megérteni, és ha nem értek valamit, akkor nem ugyanazt ismétli el hangosabban, hanem változtat, egyszerűsít a szavakon és őt teljesen jól megértem. Az irodaház fel van osztva zónákra és mindenki egy adott zónát takarít. Mivel két napig együtt dolgoztunk Morag-gal, így neki is könnyebb volt, kedden mondta is, mennyire sajnálja, hogy nem dolgozhatunk együtt tovább, mert így mindenre jutott ideje amire eddig nem. A nyolc órát keményen végig kell dolgozni, van egy heti ütemterv, amit napról napra teljesíteni kell, egy ebédszünettel (amit nem fizetnek) és egy cigi/kávé szünettel. Van itt minden buditakarítástól kezdve konyharendberakáson keresztül portalanításon át, ami csak belefér. Alapvetően minden nap egyforma, de hébe-hóba azért van egy kis változatosság. Ja, és nem egy agymunka, de azért oda kell figyelni. Tehát szerdán már tök egyedül dolgoztam, természetesen minden időpontból kifutottam és már ebédidőre halálosan kikészültem, izzadtam, mint egy ló. Nap végére a lábaim teljesen használhatatlanok voltak, a legrosszabb hazafelé a buszon volt, úgy éreztem soha többé nem tudok lábra állni. És ez minden nap egyre rosszabb lett. Tényleg nem hittem, hogy létezik ilyen fokú fájdalom, utoljára talán a seregben éreztem hasonlót, de akkor még csak 18 voltam és annyi idősen az ember elvisel bármit. Hogy még jobban érezzem magam, pénteken 10 órát kell dolgozni reggel 8-tól du. 6-ig. Már napközben is nehezemre esett a járás, de nap végére 3 fájdalomcsillapítóval is legszívesebben a földön fetrengve sikítva üvöltöttem volna, de akkor még haza kellett buszozni. A pénteki nap egyébként még így is jobban tetszik, több idő van a napi teendőkre és a végén az a két óra porszívózás direkt kikapcsolódást jelentett. Plusz így már nem csak deréktól lefelé vannak fájdalmaim, hanem a derekam, a hátam és a vállam is alaposan át lett mozgatva. Viszont a pénteki volt az első nap, amikor nem önlött rólam patakokban a víz. Állítólag egy-két hét és hozzá fogok szokni, de pont kihagynám. Ma reggelre egész elviselhetőnek tűnik az egész, remélem, hogy ez a két nap elegendő lesz a pihenésre és túlélem a jövő hetet valahogy. Szorítsatok nekem! |
Archives
March 2020
Categories
All
|