Egy kicsit bulvárosra sikeredett a cím, de azért passzol. Ma reggel visszamentem az orvosi rendelőbe, hogy megkapjam a 24 órás vérnyomás ellenőrző kütyümet.
Magyarországom nekem kellett szereznem egy vérnyomásmérőt (a csuklóra szerelhető nem is tetszett a doktornőnek, hanem felkaros mérőt javasolt...) és méricskélnem magamnak a vérnyomásomat naponta többször és vezetnem az értékeket egy füzetben. Itt pedig a harmadik alkalommal kaptam egy teljesen önjáró kütyüt, felkaros, van egy felfújható pánt, egy hosszú gumicső (élénk narancssárga, minden színű inghez és pólóhoz passzol és igazán nem feltűnő), a végén pedig egy kis szerkezet, ami 20 percenként felfújja a mandzsettát és megméri a vérnyomásomat, este 10 után már csak óránként egyszer teszi mindezt. No és persze minden adatot tárol, amit holnap reggel áttesznek számítógépre, egy orvosdoktor megnézi, oszt mond valami okosat a további teendőkről, de még mindig az látszik esélyesnek, hogy begyógyszereznek. Persze azért itt sem fenékig tejfel minden, ugyanis a nővérke megkérdezte, hogy ki javasolta nekem ezt a készüléket. Mire mondom neki, hogy hát az Ön egyik kollégája. Csak akkor nem értem mi a f*szt írogatnak a számítógépbe befelé, ha nem látják az eddig kórtörténetemet. Vagy ha meg látja, akkor meg minek kérdez hülyeségeket, nyilván nem magamtól találtam ki, hogy nekem ilyenre van szükségem. Na mindegy is, az egy betegre jutó 10 percet végül is kitöltöttük, ez a lényeg. Ma reggel tehát ezzel a kis cuccal és egy óra késéssel érkeztem meg a munkahelyemre. A főnököm azonnal látni akart és ellenőrizte, hogy tudok-e így dolgozni. Már miért nem tudnék? Ügyesen elrejtettem az egészet a pólóm alá, a vezérlő fel a nadrágszíjamra, cső az ing ujjában és ennyi. Felfújás közben a motornak van egy pici búgó hangja, de így olyan lettem, mint egy terminátor (a recepciós csaj szerint pedig olyan a felkarom, mint HULK-é :), Jum pedig csak LOBOT FLANK-nek hívott, amire én csak annyit feleltem: Á Bí Bekk). Azt is kitalálta a főnököm, hogy ma a Józsi egész nap segítsen nekem, nehogy valami bajom legyen, elájuljak, vagy hasonló. Az egyik kollégám állandóan kérdezgette, hogy jól vagyok-e, nem akarok-e pihenni, leülni, lefeküdni, meghalni, bármi... Ettől persze nem kicsit lettem ideges, merthogy eddig is pont ilyen volt a vérnyomásom, de senki le se ..., most meg hirtelen mindenki tökre aggódik. Ráadásul ma jött meg egy nagyobb szállítmány kéztörlő, kló papír és egyéb takarítós segédanyag, amit fel kellett vinni az első emeletre, majd szétszórni a különböző raktárak között. Jaj, te most nem tudsz emelni, ne pakoljál, így nagyon magas értékeket mér majd a készülék, miért nem maradtál otthon, blablablabla... Aztán nagy nehezen sikerült elmagyaráznom, hogy pont ez benne a lényeg, hogy kiderüljön egy normál munkanap során hogyan ketyeg a készülékem, mert eddig is ezt csináltam és még egy darabig ezt is fogom csinálni naponta. Természetesen egyedül dolgoztam ma is, de azért egy picit könnyedebben vettem a mai feladatokat, nem is végeztem rendesen mindennel, de az volt a főnököm kifejezett utasítása, hogy ne rohanjak, ne kapkodjak, nyugodtan csináljam, amit tudok. Méréskor mindig meg kellett állnom és abbahagyni, amit éppen csináltam, különben nem engedte le a levegőt ez a vacak és kezdtem nem érezni a karom, ami nem volt annyira vicces, de beletanultam. Hazaérve egy mérés után gyors zuhany és most itt ülök és írom ezt a bejegyzést, Kíváncsian várom az estét, hogy fogok ezzel a bigyóval együtt aludni... Holnap reggel visszaviszem és remélhetőleg időben beérek a dolgozóba is. Tsók mindenkinek!
2 Comments
Ma inkább csak több apró hírt szeretnék megosztani Veletek, ezért nincs egy nagy téma, lesz helyette sok kicsi, ahogy éppen az eszembe ötlenek:
Na jó gyerekek, mára legyen elég ennyi, hamarosan újra hírt adok magamról, addig is puszi mindenkinek. Legyetek jók! A képek múlt vasárnap készültek a Crathes Castle & Garden elnevezésű helyen. Szerintem magukért beszélnek, így nem írok ide mást...
Nyugi, senkinek semmi baja nem esett, kár csak a kocsikban keletkezett.
Pénteki napokon együtt szoktunk hazajönni két másik kolléganőnkkel, kocsival. A kocsi tulajdonosa Vajda, aki meglepően rosszul beszél angolul, pláne, hogy már évek óta itt él és dolgozik, eredetileg litván nemzetiségű. A negyedik utas pedig Jum, aki thai és halálos akcentusa van, szinte lehetetlen megérteni, de Ő soxor jobban érti a skótokat, mint mi, hiszen echte skót férjjel rendelkezik. Csak egy példa a kiejtésére: "háó má tá tu jú pé?", ami annyit tesz: " How much tax do you pay?" vagyis mennyi adót fizetsz... Kicsi odafigyeléssel azonban meg lehet szokni, de pl. ma is megmosolyogtuk, mert a "pá"-ból nem tudtuk, hogy a "passed" (levizsgázott) szót ismételgeti. Néha, ha már reménytelen a helyzet, begépeli a szót a telójába és úgy már OK. Mi négyen emigránsok egy összetartó kis csapat lettünk, a nyelvi problémák ellenére vagy talán pont azért. Bármiről tudunk beszélgetni és ha lehet, segítünk egymásnak a munkában. No meg persze közösen utáljuk a két helyi munkaerőt, akik szeretnek lazsálni és általában kerülik a melót. (Na jó én nem utálom őket, de vannak fenntartásaim velük kapcsolatosan.) Ma is közösen kocsikáztunk hazafelé, jókedvűen, hiszen itt a hétvége, amikor is a legutolsó körforgalomban, pont amikor kifelé jöttünk, hirtelen balról belénk ütközött egy másik autó. (Figyelem! Itt az óra járásával megegyező irányban halad a körforgalom!) Meggyőződésem, hogy nem Vajda volt a hibás, jó sávban voltunk, nekünk volt elsőbbségünk, indexeltünk ahogyan kell. Kijöttünk a körforgalomból, utánunk megállt a vétkes sofőr is és még egy autós, aki végül is igen hasznosnak bizonyult, mert segített nyugodtan levezetni az adatcserét. Vajda azon túl, hogy remegett, mint a kocsonya, azért is izgult, mert nem tudta, hogy ilyenkor mi a teendő és megkérte Józsefünket, hogy segítsen beszélni. A beszélgetés azonban nem volt túl sikeres, mer a vétkes hölgy iszonyatos hisztiparádét rendezett, szegény nem tudta, hogy mit akarunk tőle ennyien, a fejét fogta, sikoltozott, sírt, kiabált, szóval komoly műsor volt. Itt lépett be a harmadik autós, aki végül is levezényelte az adatcserét, név, lakcím, rendszám, biztosítási adatok és próbált mindenkit megnyugtatni. Vajda persze felhívta a környéken lakó/dolgozó rokonait, akik kettő percen belül ott is teremtek, tovább növelve ezzel a létszámot, én csendesen odébb is álltam, hogy legalább én ne stresszeljem a hisztérikát. Végül jött a buszunk, úgyhogy mi lekoccoltunk, hétfőn megtudjuk a további részleteket. Ez is elérkezett végre valahára, ezen a héten szabadságon vagyok. Régóta nem jelentkeztem új bejegyzéssel, most itt az idő, hogy pótoljam a lemaradásomat. Pár szót a szabadságról. Itt minden munkával eltöltött hónap után jár 2 nap szabadság, valamint kapsz még 4 napot a karácsonyi és újévi ünnepekre, ez összesen 28 nap egy évre. Ebből én most elhasználok kemény 5 napot, laza semmittevéssel. Hétfőn végre elmentem fodrászhoz. Munkába menet minden áldott nap láttam a buszról a George Street-en egy fodrászatot, ahol is a kirakatban lévő árlista szerint már 6 fontért lehet hajat nyíratni, de valami okból kifolyólag gyalogosan az istennek sem találtam meg ezt az üzletet, így kénytelen voltam bemenni egy lengyel fodrászatba. Eddig Keti nyirbálta a hajunkat géppel, amivel nem is volt hiba, pláne, hogy ingyen volt, de azért ez mégis csak más, ez profi munka és csak 9 fontomba fájt. Kedden elmentem a helyi könyvtárba, beiratkoztam és kölcsönöztem is egy könyvet, Malorie Blackman: Boys Don't Cry című művét. Ok, nem éppen az én korosztályomhoz szól, elsősorban azért választottam, mert a könyvtáros hölgy szerint elég könnyű a nyelvezete és tényleg értettem a leírását a hátoldalon, de a történet is jónak tűnt. Végre lesz mit olvasnom a buszon munkába menet és jövet, feltéve, hogy nem olvasom ki a héten, ma ugyanis nekifutásra elfogyasztottam belőle 7 fejezetet. Az időjárás valahogy megneszelte, hogy szabin vagyok és végre kisütött a nap, az eddigi 14 fokot felváltotta a 20 fok feletti "hőség" és napozásra alkalmas idővel kedveskedik nekem a város a szabim tiszteletére. Nem is hagyok ki egyetlen percet sem, nem is emléxem már a nap melegére. Amikor dolgozni járunk nem nagyon érdekel, milyen idő van, de nagyon bíztam benne, hogy erre a hétre egy kicsit javul a helyzet és így is lett. El kell még mennem a héten regisztrálni a legközelebbi orvosi rendelőbe, van még egy Annie Lennox kiállítás a városban, amit mindenképpen be kell iktatnom és jó lenne moziba is eljutni valamikor. Annie Lennox egyébként Aberdeen város szülötte, amit itt kellett megtudnom egy Skóciát bemutató hangoskönyvből. Ha valaki nem ismerné Őt, akkor itt egy videó, az első és talán a leghíresebb számuk volt... Gyengébbek kedvéért az énekesnőről van szó. :)
Azon is gondolkodtam, hogy átruccanok busszal Stonehaven-be és megmártózom a fűtött vizű strandjukban, de ez még igényel némi tervezgetést. Mielőtt elbúcsúznék, pár szót a fogyásomról: a látványos gyors fogyásnak vége szakadt, de azért még lement rólam 5-6 kiló, éppen ma reggel történt, hogy egy újabb lyukkal lettem beljebb a nadrágszíjamon és hát ugye ezzel el is érkeztem az utolsó lyukacskához, ha tovább fogyok, új szíjat kell vennem. Borzasztó. Sokan szeretnétek látni a változást, ígérem szerzek valahonnan egy fényképezőgépet és teszek fel néhány bizonyító erejű fényképet hamarosan, addig is kitartás! A legfontosabb, hogy itt a másik oldalon közlekednek.
Amikor megérkeztem, a reptérről hazafelé menet magamban végig sikítoztam, az anyós ülésen ülve rémisztően hatott, hogy mindenki a rossz sávban vezet. Mostanra megszoktam, bár néha még mindig rácsodálkozok, hogy vezetheti az autót egy kutya vagy egy gyerek, de aztán rádöbbenek a megoldásra. Ez mondjuk a gyalogos közlekedésnél is fontos, mert ugye fordítva kell körülnézni. Azt mostanra már megszoktam, hogy az úttestre lépés előtt jobbra kell nézni, de a túloldalra érve egyszerűen nem akar a nyakam engedelmeskedni, hiába nézek balra, a bőrömön érzek a jobbról jövő autókat és nem bírom, ki, hogy ne nézzek arra is. Negyven évnyi beidegződést nem egyszerű csak úgy lecserélni. A buszos közlekedést pedig olyan módon érinti, hogy azért azt mindig meg kell gondolni, hogy az úttest melyik oldalán kell várakozni, ha egy bizonyos irányba szeretnék menni a busszal. Vezetni még nem volt szerencsém itt kint, csak utasként tudok beszámolni az élményeimről. A legfontosabb, rengeteg a körforgalom. És nem ám egy sávval, mint otthon, hanem mindjárt kettővel, sőt igazándiból hárommal. Ugyanis, ha kis ívben balra szeretnél kanyarodni, akkor a legtöbb helyen erre külön sáv van, nem kell bemenni a körforgalomba. A több sáv miatt egy kicsit nehezebb bejutni a körforgalomba, mert figyelned kell a kör közepe felől érkezőkre is, emiatt pedig nem csak a kikanyarodásnál ajánlatos indexelni, hanem itt a bent maradást is indexeléssel jelzik. Már aki, mert sajna ez itt sem mindenkinek egyértelmű, és soxor emiatt nem tudsz bemenni, mert nem tudod, hogy az illető merre akar kimenni. Egyébként pedig sokkal lendületesebben és sportosabban nyomják az autósok, ami tök jó. Az utcák többségnél dupla sárga csík jelzi az úttesten, hogy megállni tilos, nem is nagyon láttam még szabálytalankodót, de azért persze akad. Ahol viszont szabad megállni, ott többnyire állnak is, ezért az amúgy is szűk utcák még jobban leszűkülnek. Ha nincs elég hely két autónak egymás mellett, akkor szépen lehúzódnak és elengedik a szemből jövőt, semmi probléma. Ha majd vezettem, újra előveszem ezt a témát. Korábban írtam már, a busz rohadt drága, legalábbis otthoni mércével mérve. Itt a városban legalább három busztársaság működik, mi a FirstBus-t használjuk, mert szinte háztól házig visz minket, ha dolgozni kell menni. Az egy hetes bérlet pedig 16 kemény angol font, ha hosszabb lejáratú bérletet veszel, akkor pedig csak pár fontot lehet rajta spórolni, nem komoly.
Ami az elején azonnal feltűnt, az a várakozás. Itt az emberek szépen, kulturáltan sorban állva várják a buszt és így is szállnak fel a buszra. Többször is megpróbáltam idősebbeket magam elé engedni, de nem tudnak vele mit kezdeni és nem is nagyon értik, hogy miért nem szállsz fel, ha egyszer előbb érkeztél a megállóba. Felszálláskor pedig nincs osonkodás, a bérletesek is szépen megvárják, amíg az előttük álló megveszi a jegyét, még akkor is, ha ott bénázik az apró előkeresésével. Ja, ha egy megállóban több járat buszai is megállnak, akkor jobb, ha leinted a neked tetsző buszt, mert különben lehet, hogy nem áll meg. Csak simán kitartod a kezed egy pár másodpercig, nem kell vízszintesig emelni. A sofőr nem veszi el a pénzedet, azt be kell dobni egy erre kialakított pénzgyűjtőbe, aminek a sofőr felőli oldala átlátszó és így a sofőr látja, mennyi pénzt is dobtál be. Értelemszerűen nem is ad vissza, ha többet dobtál be. Ezek után beüti a gépbe, hogy milyen jegyet kértél és neked kell a jegyet letépni a pénztárgépről. Ha nem bérletet veszel, akkor a jegy ára attól függ, hogy hány megállót mész, ezért aztán meglehetősen közel vannak a megállók egymáshoz. Ügyes. Ha fel vagy pakolva szatyrokkal, akkor azokat leteheted a busz elején az erre a célra kialakított tárolókban és nyugodtan hátra mehetsz, senki nem fog a Te cuccoddal távozni, vagy belenyúlni. Mondjuk be is van kamerázva az összes busz. Csak első ajtó van, mindenki ott száll fel is és le is. Persze, hogy megvárják... A busz magassága pedig vezérelhető, így kismamák babakocsival és kerekes székesek is simán fel tudnak szállni, plusz a busz eleje nekik van kiképezve, no meg persze nincs lépcső, ami nem utolsó szempont a mozgiknak és lám ezt is meg lehet oldani. A másik furcsaság viszont, hogy a sofőr dolga az, hogy vezessen (ez eddig O.K.), de nem dolga, hogy takarítson (hát ez már nem O.K. nálam), így nap végére a busz inkább hasonlít egy kukás autóra, papírdarabok, üdítős üvegek tucatjai között utazhatsz hazafelé. Gondolkodás nélkül eldobálnak bármit, nem zavarja őket a mocsok. Fura. A leszállást jelezni kell (rengeteg gomb és nem a busz tetején, ugye már nem is kell ilyeneket mondanom), de az is elég, ha előre cammogsz a sofőr mellé. Ha viszont idősebb vagy, nem kell a mozgó buszon esned kelned a leszállás előtt, jelzel, a busz megáll és utána szépen leszerencsétlenkeded magad, senki nem idegeskedik emiatt. Felszállásnál is ez van, többször is megtapasztaltam, hogy a busz addig nem indult el, amíg a bácsi le nem ült valahová. Látszólag apróság, de szerintem fontos. Máskor is van, hogy a busz ott áll a megállóban és nem érted, miért is nem indul már el. Azért, mert tartania kell a menetrendjét és ha pár perccel előbb érkezik, akkor a menetrendben is jelzett fontosabb megállókban megvárja a menetrend szerinti idejét és nem indul el korábban. Leszállásnál illik köszönni is és megköszönni is az utazást, ugyanezt teszi a sofőr is. Valahogy így működnek itt a dolgok... A legszembetűnőbb különbség a lámpák elhelyezésében van, nincs belőlük annyi, mint otthon és az a kevés sem úgy van elrendezve, mint otthon. A zebráknál szinte mindenhol van nyomógomb a gyalogosoknak, a lámpa pedig a nyomógomb mellett van, és semmi nincs a túloldalon. A zöld jelzést viszont sípoló hang is kíséri (többnyire), így nem kell a lámpát figyelni. A másik furcsaság, hogy a legtöbb kereszteződésben egyszerre vált szabadra az összes gyalogos átkelő, így átlósan is lehet közlekedni, ami meggyorsítja a dolgokat. Az autósok pedig szépen türelmesen várják, amíg átcammogsz, nem gurulnak rá a sarkadra. Mondjuk az autósoknak is másképp működik a lámpa, mert a zebra zöld jelzése után az autósok villogó sárgát kapnak, ez jelzi számukra, hogy meg kell várniuk a gyalogosokat, de ha már nincs gyalogos a zebrán, akkor az autósok is mehetnek.
A járdán egyébként még nem sikerült sem a jobbra tarts, sem a balra tarts szabályt kifigyelni, mindenki közlekedik mindkét oldalon és a legtöbbször veled szembe jönnek. :) Ezt most gyorsan le kell írnom, amíg friss az élmény.
Az történt, hogy hazafele jövet előbb leszálltunk a buszról, mert lottót kellett venni (az egész céges kis csapat közösen lottózik, összedobjuk a pénzt, de általában Józsi veszi meg a szelvényeket), no meg ha már ott vagyunk, benéztünk a Farm Foods-ba is, ami maga a menyország, de most ez nem olyan fontos. Utána irány a Boots, ahol felvérteztük magunkat kézkrémmel, deoval és arcszesszel. Kaptunk egy csomó kedvezményt és amúgy is jó kedvünkben voltunk, a következő buszmegálló meg úgyis a mekinél van, így hát betértünk oda is. Nekem már útközben is feltűnt egy helyi fiatalokból álló kisebb csapat, akik ordítozva mászkáltak a belvárosban, de ott különösebben nem zavart. Sajnos a helyi fiatalok elég ostobán viselkednek, nem is értem, hogy lesz belőlük aztán normális felnőtt, na mindegy. A lényeg, hogy ők is bejöttek a mekibe, ahol is kiszúrták maguknak Józsefünket, hé te kék dzsekis srác, add ide a dzsekidet felkiáltással. Mi felmentünk az emeletre, ők is feljöttek. Itt derült ki, hogy valójában 4 tizenéves lányról van szó, akik elég otrombán viselkedtek, behozták a pepsijüket és azt itták, eldobálták a kupakját, szemtelenül beszéltek az ottani taknénivel és egyáltalán idióta hangoskodással próbálták felhívni magukra a figyelmet, ami sikerült is nekik, ja és kb egy sültkrumplival ültek le az asztalukhoz. Kisvártatva meg is érkezett egy helyi munkaerő, aki megkérte őket, hogy távozzanak, mivel itt nem szokás így viselkedni és különben sem fogyaszthatnak itt nem mekis cuccokat. Természetesen iszonyatosan fel voltak háborodva, balhé, kiabálás meg minden ami kell. Lefelé menet még belemámultak az arcunkba, mi ugyanis a lépcső mellett ültünk és közöttünk és a lépcső között ablakos volt a válaszfal. Ott mondjuk elgurult a gyógyszerem és kis híja volt, hogy nem álltam fel megpofozni a kis tetves ribancot, de Józsi csitítgatott, hogy nincs pénzünk váltságdíjra és különben sem akarja az éjszakát a rendőrségen tölteni. Végül is sikerült őket kitessékelni, jött még egy hölgy is erősítésként egy walkie-talkie-val felfegyverezve. Asszem már ekkor elhangzott, hogy kihívják a rendőröket, ha nem nyugszanak Természetesen nem nyugodtak, visszajöttek reklamálni. Mi ekkor hagytuk el a terepet, a lépcsőn lefelé menet még valamit utánunk szóltak (Hey boys...) és most először rohadtul ideges voltam, amiért nem tudok profin angolul és nem tudok beszólni nekik valamit. Természetesen busz nem jött, így hát megálltunk a buszmegállóban. A kis csapat hamarosan megjelent a meki előtt és az arcbabámulós kiscsaj iszonytos dühvel ordítozott kint az utcán, majd fel robbant. Én alig vártam, hogy közelebb jöjjön és belém kössön, (most, amikor írom ezt is érzem, ahogy megy fel bennem az ideg) Józsefünk pedig háttal állt és izgult, nehogy szemkontaktusba keveredjen bármelyikkel is. Minket nem vettek észre, viszont ismételten visszamentek a mekibe balhézni. Egyszer csak szépen halkan leparkolt egy rendőrautó a meki előtt és kiszállt belőle egy férfi és egy női rendőr. A kis csapat azonnal vette a adást és az ordibálós megpróbált lelépni, de a rendőrök rögtön tudták, hogy ők a balhézók és nem engedték őket elmenni, hanem mondták, hogy menjenek vissza a boltba és beszéljék meg ott a történteket. Az ordibálót megpróbálta a pali szépen bekísérni a boltba, de az vagy beszólt valamit vagy hozzáért a rendőrhöz, mire a következő pillanatban a kiscsaj már neki is csapódott a kirakatüvegnek, a pali rendesen odavágta, ezután pedig azonnal a földre került a kis idegbeteg, a rendőr meg rajta térdelt. Na mindjárt nem volt nagy pofája. És mindez pár lépésre tőlünk. :) Most már nem annyira kedvesen, de végül is némi bugyiigazgatás után bevitték a hangadót a boltba, a többiek kint várták. Sajnos nem várhattuk meg a történet végét, mert a következő busszal el kellett mennünk egy megállóval arrébb és ott vártuk meg a következő 17-est, amivel aztán hazajöttünk. Ennyi. Egy dögunalmas nap izgis befejezése. |
Archives
March 2020
Categories
All
|