Vezetés

Nos az előző összeállításból ez valamiért kimaradt. Pedig ez is valami, amit nem szeretek. Nem szeretek itt vezetni, ezért gyakorlatilag nem is vezetek soha. Azt is elmondom, hogy miért.

---

Az úgy volt, hogy én viszonylag későn szereztem meg a jogsit otthon. Már 30 fölött voltam, előtte sosem érdekelt, gimnazistaként vagy egyetemistaként se vonzott, pedig akkor még jókora árengedménnyel juthattam volna hozzá. Na mindegy is, nem kellett, nem érdekelt, nem vezettem. Aztán a képző központban kezdett ciki lenni, hogy nekem sofőr kell, ha valahova mennem kell, így belevágtam. Jó sok órát kellett vennem, az oktatóm csak nem akart vizsgára bocsájtani. Elsőre nem is mentem át a tanpályás vizsgán, picit későn fékeztem le a kocsit, amikor fel kellett váltani hármasig majd beállni a bóják közé. Azután persze csak átmentem.
Hamar be lettem dobva a mélyvízbe, ugyanis alighogy meg lett a papír, már mehettem is fel Pestre. Akkor még ugye nem volt mindenkinek mobilja meg Google Térképje vagy GPS a kocsiban. De nem volt különösebb gondom vele, előtte mindig alaposan áttanulmányoztam a térképet, nem csak az oda utat tanultam meg, hanem a környező utcákat is, illetve soxor kaptam nagyon jó és részletes útitervet kollégáktól, mikor merre kell kanyarodni, mit fogok látni jobbra illetve balra, mi lesz előtte és mikor mentem túl.
​Kifejezetten szerettem vezetni. Aztán a főiskolás évek alatt kellett is, rengeteget. Volt hogy egy egész féléven át minden nap csak Pesten voltak óráim hétfőtől szombatig. Így aztán belejöttem. És kifejezetten csipáztam.

Amikor tehát ideköltöztünk Edinburgh-ba és a David munkájához kellett autó, ki is mentünk gyakorolni. Minden flottul ment, egy elhagyatott részre mentünk, ott gyakorol mindenki. Hétvégén nincs ott szinte senki, van azonban mindenféle kereszteződés, meg kanyar, meg miegyéb. Nem is volt semmi baj, átültem a vezető oldalára, el is indultunk, nem is jött szembe semmi. Ami mondjuk jó, mert az uram imigyen szóla: nos ez mind szép és jó, de lehetne esetleg hogy átmész a túloldalra, lécci?
Hát és igen. Nekem az agyam nem akart átállni a másik oldalra. A kezemmel folyton a jobboldali ajtót csapkodtam, pedig ugye a sebváltó a bal oldalon van. A másik és talán a még fontosabb különbség, hogy itt szinte semmi nincs kitáblázva vagy időben előre jelezve. Tudom, hogy otthon ezt egy csöppet túlzásba is viszik, de itt meg átestek a ló túloldalára és semmi nincs. Illetve vannak útfestések, de azt én valahogy sosem veszem észre. Meg a sebességkorlátozást jelző táblák is incurka fincurkák, mert csak az emlékeztető táblákat teszik ki.

Azért persze nem adtam fel ilyen könnyen. Sajnos azonban az uram egyre többet és hangosabban sikítozott, mert a kocsi szélességét sem igazán éreztem és főleg ha balra kellett kanyarodni (kis ívben!), akkor mindig elmondta, hogy ez bizony közel volt. Nagyon közel. A sikoltozás persze nem segített, az önbizalmam végképp odaveszett.
Azért persze volt, hogy kellett vezetnem, főleg amikor Davidnek középső fül gyulladása volt és nem tudott munkába vezetni és meg úgyis munkanélküli voltam. Rettegtem tőle, de hoztam vittem a fenekét.
Ja az is vicces volt, amikor mondtam, hogy magyarázza el a körforgalmat, mert fosok tőle. Aszongya: van jogsid nem? Ugyanolyan körforgalmak vannak itt is, mint Magyarban. Hát mondok: nem. Nagyon nem. Itt aztán van minden, de főleg több sávos, lámpa nélküli és mindenki geci gyorsan vezet rajtuk át. Értem én, hogy nincs idő tökölni, na de akkor is. Mire én egyáltalán összerakom, hogy akkor most ki, melyik sávban, mit is fog csinálni, az uram ideges lesz. És előre kell tudni, hogy melyik sávba kell érkezned, de táblák meg nincsenek. Mondjuk a bonyolultakat Ő se szeretni és van is, hogy nem jó sávba keveredünk és akkor szentségel.
Újabb érdekesség, hogy nem tudok egyszerre angolul beszélni és vezetni. Vezetés közben csak magyarul tudok csacsogni. Az eszem megáll. De szó szerint. Így persze rohadt nehéz például segítséget kérni vagy elmagyarázni Davidnek, hogy mi a bajom.
Később aztán megengedhettem magamnak, hogy leckéket vegyek egy magyar oktatótól (reklám helye), ami tök jó volt, bár így meg egyéb gyengeségeimre derült fény (rossz vezetési beidegződések, maradjunk ennyiben). Az oktatóm mondjuk nem sikoltozott, de azért elmondta, hogy teljesen megérti, hogy az uram miért teszi és hogy legszívesebben ő is úgy tenne néha. Ő mondjuk legalább adott tanácsokat, mikor kezdjek kanyarodni, illetve mik a főbb tájékozódási pontok, mire figyeljek, minek mivel kell egy vonalban, merőlegesen, egy magasságban, stb lenni. És bár minden alkalommal jobban ment és még arra is volt lehetőség, hogy az utolsó alkalommal az oktatóval, de a mi kocsinkkal vezessek, végül mégis feladtam.
Egyszerűen folyton bénának éreztem magam és egy cseppet sem élveztem, mindig be voltam tojva. Úgy meg minek. Különben meg van sofőr a háznál. Én kezelem a GPS-t, nézek balra, amikor ő nem lát ki rendesen, ilyenek. Nem is hiányzik.
Majd talán ha veszünk egy automata váltósat, de akkor se biztos.
Hát így esett, hogy nem vezetek autót többé. Pedig mi még a szomszédos boltba is kocsival megyünk nagybevásárolni, akkora itt a flanc kérem ;)
​Tsók