TGA avagy átmeneti globális amnézia

​Ha a Jóisten egyszer úgy dönt, hogy itt az ideje jó alaposan kibabrálni velem, akkor azt veszi el, ami az egyik legnagyobb büszkeségem, és az pedig nem más, mint a tudásom és az ismereteim, példának okáért az IQ-m és társai.
Sok minden mással már úgyis megnehezítette az életem, és most tett egy komoly kísérletet, hogy az agyammal is baszakodjon, de nem jött össze neki. Legalábbis egyelőre nem.
Íme a részletes összefoglalója, hogyan vesztettem el a rövid távú memóriámat egy kis időre. Egy meglehetősen személyes beszámoló következik 2020-ból.

---

2020 nyara, javában tombol a Covid, minden zárva, maradj otthon, maszk fel, két méter távolság mindenkivel. Tökéletes környezet ahhoz, hogy az agyam úgy döntsön: most akkor egy időre szépen kihagy.

Szerda este van, és munka után szépen megvacsoráztunk, mint rendesen, megnéztünk egy filmet, mint rendesen, ágyba bújtunk, mint rendesen, és volt egy kis ez-meg-az, mint rendesen. Az utolsó emlékem, hogy kimegyek a fürdőszobába tisztálkodni.

A következő emlékem már az, hogy az ágyon ülök, és David furcsákat kérdez: tudom-e, hogy milyen nap van (és hiába koncentrálok, az atyaúristennek sem jut eszembe sem a dátum, sem a nap, sem az év, semmi), emlékszem-e, mit vacsoráztunk (nem, se kép, se hang). Ekkorra már két mentős is a szobában van. David azt kérdezi, emlékszem-e, hogy utaltam neki pénzt. Nem emlékszem, pedig csak pár perce hogy utaltam, amihez fel kell oldani a telefont, belépni a banki appba – aminek nemrég még a kezelőfelületét is megváltoztatták –, kell hozzá PIN-kód, meg egy csomó nyomkodás. Mire ezt végigtárgyaljuk, addigra megint elfelejtem. Mikor születtem? Gyerekjáték, arra emlékszem. Mikor született David? Arra is. Milyen nap van ma? Fogalmam sincs. Nem emlékszem, hogy felöltöztem. Arra sem, hogyan és mikor érkeztek az asztalon lévő vadi új nyomtatópatronok. Ülök az ágyon, látom, hogy cipő van a lábamon, de hogy mikor vettem fel – semmi. Akkor most utaltam pénzt vagy nem? Igen, utaltál, nem emlékszel? Nem, nem emlékszem. De pár perce már megbeszéltük, hogy utaltál, arra sem emlékszel? Nem.

Mi a szar ez? Mi történik velem?

A kihagyott részeket majd később kipótolom, most maradjunk annál, amire én emlékszem. A mentősök végül úgy döntenek, hogy nincs mese, irány a kórház. Előtte azért leteszteljük, odatalálok-e a mentőig. Odatalálok, de erre sem emlékszem. Arra sem, hogy a ház előtt vagy mögött állt meg a mentő. Ezekre most, írás közben sem emlékszem.

A mentőben nem működik a biztonsági öv, ide-oda ültetnek, a maszktól bepárásodik a szemüvegem, ezért a telefonomra és a szemüvegemre David vigyáz. Közben újra kérdezik a dátumot, de előttem van egy kijelző, amin látom, hogy szerda van. Jól összezavarom őket, he-he. Persze elárulom, hogy puskáztam.

Ha nem elöl ülök bármilyen autóban, rosszul leszek, most sincs ez másképp. Izzadok, mint egy ló, és próbálok nem a mentőben hányni. Szólok, hogy rosszul vagyok, ezért megállunk, hogy levegőhöz jussak. Mondják, hogy öt percen belül ott vagyunk; mondom, kibírom, menjünk tovább. Nem bírtam ki: szépen kipakolom a gyomrom tartalmát egy papírtartóba (legalább most már biztosan tudják, mi volt a vacsora, nem kell tovább faggatni). Utána kapok vizet, remélhetőleg a leheletemen is segít egy kicsit.

A bejáratnál kicsit tötyögnek, mert minden kórháznak más a protokollja a vírus miatt, és itt nem igazán ismerős nekik a rendszer. Mindegy, végül bejutunk, beültetnek egy tolókocsiba és betolnak a kórházba. David nem jöhet be, elköszön, megnyugtat, hogy jó kezekben vagyok, és ne stresszeljek amiatt, mire emlékszem és mire nem. Szinte biztos benne, hogy bent fognak tartani megfigyelésre, de azt mondja, ne aggódjak.

Bent a nővér újra a dátummal kezdi, de amíg várunk, megnézem a telefonomban – az évet viszont sehol sem találom. Ezt meg is mondom neki, mire az ápoló hangosan felnevet az őszinteségemen. Közlik, hogy Davidet hazaküldték, úgysem engednék be. Majd telefonon csacsogunk később. (Az is lehet, hogy megtaláltam az évszámot, de az agyam valamiért nem akarta befogadni.) 

Jön a doki, bemutatkozik, emeljem fel, nyomjam le, tartsam csukva, sétáljak föl-alá, és így tovább. Vért vesznek, pisit is vizsgálnak. Covid-teszt is kell: pálcika a torkomba, pálcika az orromba – ughrhh, nagyon kellemetlen. A doki kis kalapáccsal ellenőrzi a reflexeimet, minden rendben. Nyilván próbálják kizárni az infarktust, sztrókot, agyvérzést és hasonlókat, de a tüneteimmel mindenkit sikerül összezavarnom. Kapok kanült, mérnek vérnyomást, lázat is – minden normális.

Maradnom kell éjszakára. David hív, elmagyarázza a helyzetet és figyelmeztet, hogy figyeljek az aksira, ne merüljön le a telefonom. Ha bent tartanak, majd hoz töltőt. Azt mondja, próbáljak meg aludni.

Jön a betegszállító, a 205-ös szoba lesz az enyém. Tologatás közben megkérdezem, kiürítették-e már a szintet; furcsán néznek rám, hogy mi bajom van. Mondom, jobb, ha elkezdik üríteni, mert úgy horkolok, mint egy vaddisznó. Nevetnek.
​
A horkolás miatt végül felesleges volt aggódni, egyedül vagyok a szobában. Újabb nővér, újabb adatlap. Megmutatja az ágyat, a mosdót, kérek extra párnát és takarót. Itt is mérnek vérnyomást és testhőt, minden rendben. Kisgatyára vetkőzöm, sikerül is pár órát aludnom, de előtte még írok egy üzenetet Davidnek, hogy ne aggódjon.

Reggel a nővérke első kérdése az, hogy mit szeretnék ebédre és vacsorára. Mondom neki, hogy én addigra már hetedhét országon is túl leszek, mire ő közli, hogy ez egyáltalán nem biztos, úgyhogy nyugodtan rendeljek. Rendelek is. Ismét megmérik a vérnyomásomat és a hőmérsékletemet. Minden rendben van.

David telefonál, de még nem volt vizit, egyelőre senki nem tudja, mi lesz velem.

Nagy sokára befut a doki, és közli, hogy van egy jó és egy rossz híre. A jó az, hogy nem kell bent maradnom, és szerinte tudja, mi (volt) a bajom. A rossz pedig az, hogy igazából senki sem tudja pontosan, miért történik ilyesmi, és mit lehet tenni azért, hogy ne forduljon elő újra. Mondom neki, hadd pötyögjem be gyorsan a telefonomba, mielőtt elfelejtem, és akkor egyúttal el is küldöm sms-ben Davidnek.

A diagnózis: transient global amnesia, azaz átmeneti globális amnézia (TGA). Magyar megfelelőjét eddig nem nagyon láttam használatban, de aki tud angolul, annak ott a link a rövidítés alatt. A doki azt is mondja, hogy volt már korábban ilyen betege, és a jó hír az, hogy senkinél sem ismétlődött meg az epizód, amit a szakirodalom is elég ritkának ír le. 

Ennyi, elvileg mehetek haza. Már „csak” a papírmunkát kell kivárni, ami nagyjából 3–4 óra lenne. Az arcom elég egyértelműen tükrözi a véleményemet erről, így végül abban állapodunk meg, hogy előbb is hazamehetek, a zárójelentést majd postán küldik, a háziorvos úgyis elektronikusan megkap mindent.​
​
A doki elmegy, felhívja Davidet, aki kocsiba pattan, és már indul is értem. Hogy biztosan ne vesszek el, feljön az épületbe, ameddig csak lehet, és kint vár rám az előtérben.

Hazafelé David szépen kipótolja a hiányos emlékeimet. Kiderült, hogy a fürdőszobából a konyhába mentem, majd egy darabig céltalanul bolyongtam a lakásban – utólag mindketten arra tippelünk, hogy egyszerűen nem találtam vissza.

Megkérdezte, hogy rendben elutaltam-e a megbeszélt összeget a kisebbik gyermekemnek. Fogalmam sem volt, miről beszél. Újra megkérdezte, aztán megint, majd amikor látta, hogy valami nagyon nem stimmel, módszeresen kezdett faggatni. Én közben egyáltalán nem értettem, mi történik körülöttem, és ugyanazokat a kérdéseket ismételgettem újra meg újra – ez az ismétlődő kérdezgetés tipikus az átmeneti globális amnéziánál.

Természetesen mentőt hívott. Itt az a rendszer, hogy mielőtt ténylegesen kiküldenék a mentőt, a tünetek alapján egy specialista veszi át a hívást telefonon, ő ad instrukciókat és próbálja tisztázni, mi a szitu. Az én tüneteim elég kaotikusak voltak, így végül mégis jött a mentő. Közben kicsit pityeregtem is, mert továbbra sem értettem, mi zajlik, később meg David szerint már rihegve-röhögve viselkedtem, mint aki nem teljesen komplett.

Amikor mondta, hogy jön a mentő, öltözzek fel, csak néztem rá értetlenül, fogalmam sem volt, mit akar. Azt sem tudtam, hogyan kell felöltözni: mindent külön a kezembe kellett adnia, és egyenként megmutatni, mit kezdjek vele. Végül fizikailag én öltöztem fel, de csak azután, hogy lépésről lépésre megmutatta, hogyan csináljam.

A mentősök sem nagyon tudták, mi a fene történik velem. Először túl alacsony volt a testhőmérsékletem, aztán hirtelen belázasodtam; a vérnyomásom az egekben, nagyjából 190/150 körül, a pulzusom is nagyon magas volt. Csináltak EKG-t, ami teljesen összevissza eredményt mutatott, nem nézett ki normálisnak. Végül arra jutottak, hogy valahol a feledékeny testben a még mindig meglehetősen eszén lévő lengyelferi brutálisan bepánikolt attól, hogy „itt ragad”, és ez szépen megjelent a leleteken is; pánik, agitáció simán felnyomhatja a vérnyomást és a pulzust. Abban maradtak, hogy kórházba kell menni, majd ott okosabbak lesznek.

A mentőben végig fel voltam zaklatva – az „agitated” szót használta rám mindenki. Nem tudtam becsatolni a biztonsági övet, aztán jött a hányingeres rosszullét. Ők először valami rohamra gyanakodtak, miközben nálam „csak” a szokásos jelenség lépett fel: ha nem elöl ülök, felfordul a gyomrom. Ehhez jött az izzadás (mint egy ló), a szivárvány minden árnyalatában pompázó arcszín – nem igazán voltak elragadtatva tőlem.

Ja, és hogy szavam ne felejtsem, mindez a legtökéletesebb angolsággal zajlott, végig angolul beszéltem. Egy pillanatra sem váltottam át magyarra – pedig na, az lett volna csak az igazi móka és kacagás.

Azóta hordok egy karkötőt, amibe bele van gravírozva a nevem, a diagnózisom (transient global amnesia), David neve és telefonszáma, arra az esetre, ha egyszer mégis újra beleszaladnék egy ilyen epizódba, és épp egyedül lennék. Az ilyen sürgősségi karkötők pont arra valók, hogy vészhelyzetben azonnal legyen kéznél minden fontos információ.
A lakáskulcsot soha nem hagyom a zárban, hogy ha baj van, David bármikor be tudjon jönni akkor is, ha én épp nem tudok ajtót nyitni. A statisztika szerint ugyan ritkán ismétlődik egy ilyen roham, de nekem ettől még sokkal nyugodtabb a lelkem így.

---

Itt pedig egy videó, amiben a feleség türelmesen újra és újra elmagyarázza a férjének, mi történik vele…

Azóta eltelt hat év, úgyhogy most már kicsit könnyebben posztolok róla.
Tsók és vigyázzatok magatokra.
​