Szívügyek

Ott tartottunk, hogy az egyetemen dolgozok, s mindez tavaly tavasszal, nyáron történik. Emlékeztek még? Akkor hajrá

---

Az irodai munka, a sok ülés, a mozgás hiánya azonnal érezhető volt, már az első hét után. El is döntöttem, hogy újra elkezdek konditerembe járni, az nem árthat. Szerencsére a konditerem, ahova Aberdeenben jártam, egy országos lánc, így minden nagyobb városban vannak termei és néhány hónapnyi tagság után beállíthatsz magadnak egy másodlagos termet is, ahova járhatsz. Így én szépen be is állítottam magamnak egy a közelünkben levő konditermet, pipa.

A másik egészségmegőrző program a gyaloglás volt. Eleinte busszal jöttem-mentem, de aztán szép lassan felfedeztük a környéket és rátaláltunk az „Egyesült Csatorná”-ra, ami nagyon kellemes sétáló helynek bizonyult (leszámítva a bicikliseket) és majdnem összeköti a lakhelyünket meg az egyit. Úgyhogy ha nem esett az eső, gyalog mentem haza munka után.

Persze a kilók elkezdtek felrakódni, de gondoltam idővel majd beáll a dolog.

A háziorvost is megtaláltuk, kértünk regisztrációs formanyomtatványt, elő is készítettünk mindent, de valahogy sosem tűnt fontosnak bejelentkezni. Gondolom már sejtitek, hova is fogok kilyukadni.

Nos igen, a szívem. Egy-két napja már éreztem, hogy valami nem stimmel, szívdobogás, fura közérzet. Megpróbáltam nem figyelni rá, de egyik nap annyira intenzív volt a dolog, hogy kezdtem megijedni. Hazafelé menet megálltam egy gyógyszertárban és vettem egy csuklós vérnyomásmérőt. A csatorna melletti sétányon leültem szépen és megmértem. Hát nem lettem nyugodtabb. 200 környékén a magasabbik és bőven 100 fölött a másik. Azt mondjuk tudtam, hogy a csuklós verziók nem túl pontosak és elég érzékenyek is, úgyhogy többször mértem, mindkét csuklón. Nem lett alacsonyabb.

Na jó szépen hazasétáltam és próbáltam nem pánikolni.

David akkor a Békehadtestnél dolgozott, későn jött haza. Szépen megvacsoráztunk, aszongya mi a baj. Mondom ne tessék pánikolni, de van ez a dolog a szívemmel. Több se kellett, dolgozott idősek otthonában, ápolók mellett, azonnal a legrosszabb forgatókönyvre váltott az agya.

Hol érzem, mit érzek, kisugárzik-e, mérjük meg megint, hol fáj, mi lüktet, miért nem szóltam előbb, hívjunk-e mentőt? Addig-addig, míg végül felhívta a mentőket.

A telefonban egy adminisztrátor, első gondja: miért nem én telefonálok. Azért bazdmeg, mert éppen halálomon vagyok. (Na jó nem, de ez legalább vicces.) Egyszerűbb ha David beszél, jobb az angolja (anyanyelvi, de soxor neki is baja van a skót akcentussal, ami azért sokat elárul), meg tudja a szakszavak is. De akkor is nekem kell kérni, hogy Ő beszélhessen a nevemben. Anyád. Jó, elmondom. De annyira rosszul vagyok, hogy nem tudok beszélni? Nem, csak haladjunk már. Hol fáj, mi fáj, kisugárzik-e, mindenáron rá akartak beszélni egy jó kis szívinfarktusra. Mondom nincs infarktusom, csak a szívem kalapál, mint állat. És a látásom sem tökéletes. Na jó itt jött újabb ezer kérdés. Már bántam, hogy egyáltalán szóltam, tök jól vagyok, befejezhetnénk? Na ilyen könnyen nem szabadulok. Végül megállapodtak, hogy kiküldik a mentőket. Picit később meg is jöttek, két tüneményes hölgy. Megmérték a vérnyomásom, gyorsan csináltak egy EKG-t is, no meg ugyanazok a kérdések. Itt mondjuk kicsit könnyebb volt meggyőzni őket, hogy nincs infarktusom. De azért be kell vigyenek a kórházba, mert valamit csinálni kell a vérnyomásommal, így nem maradhat.

Útközben nagyok kellemesen elcsevegtünk Edinburgh-ról, meg az itteni életről.

Kórházi váró, David intézi a papírmunkát. Jön egy ápoló és a kérdések megint. Kezd unalmas lenni. Na mindegy, végül is jót akarnak, türelmesen válaszolgatok. Az ápoló volt az egyetlen, aki kicsit undok volt, meg kioktató, de rajta kívül mindenki végtelenül kedves és segítőkész.

Várakozás.

Átültetnek egy másik váróba. Egy 12 évesnek látszó gyakornok időnként bejön és elvisz magával valakit. Aszongya David ugye nem ez az orvos, mert az kizárt, hogy ne csináljon balhét, ha ez a kis suhanc fog engem megvizsgálni és nem egy rendes orvos. Persze, hogy ő vizsgált meg. Feküdjek fel az ágyra és már bele is kezd az előre összeállított kérdéssorozatba. Ugyanazok a kérdések immár századszorra. Közben rájöttem, hogy kevesebb részlettel többre jutok. Ő már a szemebe is belevilágít, megmér bal karon, jobb karon, tök alapos. David végül is nagyon rendesen viselkedik, de azért nem hívja doktor úrnak. OK. Kissrác elmegy jelenteni a főnökének. Kisvártatva megjelenik a „rendes” orvos is és mintha mi sem történt volna belekezd a kérdésmantrába. Ugyanazt végigcsinálja, mint a kissrác, de végre őt már lehet doktornőnek szólítani. Na jó akkor vegyünk vért, meg kell a pisim is nekik.

Várakozás.

Meg vannak az eredmények: életben maradok. Gyakorlatilag azon felül, hogy a vérnyomásom az egekben semmit nem találtak semelyik testnedvemben, minden rendben levőnek tűnik, de valamit csinálni kell a vérnyomásommal. Biztos ami ziher nem adnak most semmilyen gyógyszert, hanem minél hamarabb keressem fel a háziorvosomat és majd ő ellát gyógyszerekkel. És már hajnali öt óra is van. Hurrá, fogunk egy taxit. David nem fekszik le aludni, nincs értelme, mennie kell dolgozni. Én írok egy emailt a főnökömnek, hogy a mai napot kihagyom lévén az éjszakát a kórházban töltöttük.

Másnap ultra gyors regisztráció a háziorvosnál és azonnali kivizsgálás, mivel tegnap éjjel kórházban voltam. Innentől már kényelmesen mentek a dolgok. Kaptam gyógyszert, aztán felülvizsgáltak, kaptam erősebbet, megvizsgálták a véremet, semmi.

Azóta rendesen szedem a bogyókat és majd most megyek nemsokára újabb éves felülvizsgálatra.

Egy fontos aspektus a magyar viszonyokhoz képest: semmiért nem kell fizetni. A gyógyszert ingyen kapom (hiszen ezért fizetek TB-t), sőt a receptet és annak megújítását a gyógyszertár intézi, nekem csak SMS-t küldenek, amikor mehetek a bogyóimért a patikába. Hát nem egyszerűbb így betegnek lenni?

A mozgáshiányom aztán megoldódott a munkám elvesztésével, legyünk pozitívak :)

Na mingyá beér a vonatom, megyek dolgozni, tsók mindenkinek.