Valamikor Február környékén aszongya az én hites uram, hogy nekünk bizony ki kell kapcsolódnunk, mi lenne ha kivennénk egy hosszú hétvégét és meglátogatnánk a nővérkémet (az ő legkedvesebb sógornőjét), aki történetesen Münchenben él és dolgozik. Hát mondok ennél mi sem egyszerűbb, gyorsan egyeztettem a nővéremmel, lecsekkoltam a céges szabis táblázatot és már vettem is a repjegyet. Menetkészen álltunk. Most nem is az ottlétünkről akarok írni (sok mindent láttunk, jókat ettünk, rengeteget vonatoztunk), hanem a hazautunkról.
Az úgy volt, hogy a nővérkém megvette a csoportos szuperkedvezményes jegyeket, amivel elvonatozhattunk a reptérre a szállástól. Azt tudtam, hogy először az S7-re kell felszállni, majd a belvárosban az S8-ra. Az is rémlett, hogy az S1 is jó, de nem minden kocsija. El is indultunk időben, minden szép és jó. Ja, csak szólok, hogy az évek óta ott élő nővéremnek is gondot okozott az jegyautomata használata, pedig nincs a szellemi képességeivel semmi baj, de ezt majd később még kifejtem. Szóval: ülünk szépen a vonaton, de én mindig megkérdeztem, hogy akkor ezzel most meddig megyünk, hol kell átszállni, mivel fogunk továbbmenni satöbbi. Előjött belőlem az osztályfőnök, meg a kisgyerekes apuka, aki próbálja felkészíteni a kis csapatát arra, ha valaki netalán elveszne. Ugye már tudjátok, hogy mi lesz a fordulat? Egyszercsak egy megállóban a masiniszta aszongya: kérem szépen, mi márpedig mostantól nem S7-ként, hanem S6-ként közlekedünk, pont. Ezzel nem is lett volna baj, hiszen a mellékelt térképen is látszik, hogy a különböző járatoknak van egy csomó közös megállójuk, tehát az S6 és az S7 egyaránt jó a központi pályaudvarhoz, ahol át akartunk szállni az S8-ra. Tudtok még követni, ugye? Igen ám, de a bejelentést követően a vonat nem mozdult, valószínüleg be kellett várnia a saját megújult menetrendjét. Nekünk viszont nem volt sok vesztegetni való időnk az átszállásra. Gyors eszmecsere, ne menjünk be a központiba, szálljunk át itt. Mondom Davidnek átszállunk. Nem érti. Mindegy, gyere. OK le is szállunk, ám a nővérem fent felejti a hátizsákját. A többi utas jelez, ő visszalép a vonatra, majd az ajtók bezáródnak, mi visítunk, de a vonat nem szarozik és szépen kigurul az állomásról. A jegyünkkel együtt. Pá-pá. Mi ketten ott állunk a peronon jegy nélkül és Euro nélkül, mert ugye már nem kell az nekünk, a maradékkal fizettem ki a cigit, amit Éva hozott nekünk Magyarból. Azt ugyan tudtuk, hogy a pár perc múlva érkező S8-ra kell felszállnunk, de nincs jegyünk és a bírság 60 Euro fejenként, ha jön az klajzi. David teljes pánikban, na ez fasza, le fogjuk késni a repcsit, mosmicsinyájjunk, jajmostmilesz. A higgadt ofő szerencsére ott lappangott bennem, mondom semmi baj, van pár percünk, tudjuk melyik vonattal kell menni, van bankkártyánk, veszünk jegyet, mi felszállunk a vonatra, a nővérem meg nem fog elveszni, már nagylány. Fel is caplattunk az állomásra, jegyárusító automata, angol nyelvű menü, reptér kikeresése, jegy kiválasztás, na és akkor hogyan vegyünk 2 darab jegyet. Sehogy, a gép nem kérdezi meg, sehol nem lehet a mennyiséget változtatni. Jól van, akkor veszünk egyet, aztán meg majd még egyet. Igen ám, de a bankkártyámra aszongya nem jó. Fasza. Elő a másikat, az se jó. Még faszább. Na itt már kezdtem én is pánikolni, még nem nagyon, de már kezdtem. Keressünk egy élő embert, aki segít. Hát olyan nincs. Végül egy pali segített, de ő még annyira sem volt ügyes, mint mi, nem igazodott el az automata menüjében. Eközben persze a nővérem már hatazerszer visszaért a megállóba és vadul keresett minket, de nem talált, mert mi nem vártunk rá szépen illedelmesen ahol elvesztünk, hanem elmászkáltunk jegyet venni, de ezt akkor még nem tudtuk. Na tehát az automata baszott elfogadni a kártyánkat, készpénz nem volt nálunk, akkor vegyünk ki pénzt egy bankautomatából. Természetes 30 eurót nem ad a gép (huszonvalahány lett volna a két jegy) csak ötvenest. Azt meg a jegykiadó nem fogadja el. Gyönyörű nem? Na most már teljes pánik, de hív a nővérem h hol a faszba vagyunk. Mondom jegyet veszünk. Ne vegyünk, menjük le a peronhoz, mingyá ott lesz. Kicsi megkönnyebbülés, persze közben a vonat már elment, de annyi időt elpöcsöltünk, hogy nemsokára jön a következő. Azt viszont már téyleg nem lenne jó lekésni, mer úgy már necces na. Közben a peronon valaki felajánlja, hogy menjünk az S1-gyel, de nekem a nővérem azt mondta, hogy az macerás, meg különben sem annál a peronnál vagyunk, maradunk és várunk, de a nővérem sehol. Most már nem pontosan emléxem a telefonhívásokra meg a töketlenkedésre, de abban maradtunk, hogy mi felszállunk ott, ahol vagyunk, az Éva pedig pár megállóval később csatlakozik hozzánk és akkor minden rendben lesz. David azért megkérdezte a peronon álldogáló rendészektől, hogy felszállhatunk-e jegy nélkül, mondták persze, de ha jön a klajzi megbüntet, mondom leszarom, majd kimagyarázzuk, de erre MOST FEL KELL SZÁLLNUNK MINDEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT.) Így is lett. Két megállónyi izgulás, de jött nővérkém és egyesült a csapat, ültünk a megfelelő vonaton és még időnk is volt elérni a repülőt. Mi jól viseltük a történteket, szerintem vicces volt, David viszont nem dobálta a sapkáját, egész a reptérig bevágta a durcit. Közben megbeszéljük, hogy mi is történt, ugyebár az Éva rögtön a következő megállóban visszafordult, keresett is minket ahol elvesztünk, de nem talált. Telefonálni meg nem tudott, mert a telefonján nem volt feltöltve pénz. Vadul felszállt az általunk elszalasztott S8-ra és keresett minket rajta, hogy hol vagyunk. A lényeg, hogy a repülő 1 órát késett (amit persze nem lehetett előre tudni), Davidet meg a biztonságiak még ráadásul kibökték drogtesztre. Hát, ha addig durci volt, akkor képzelhetitek utána. A repcsin már nem volt semmi baja, szépen hazaértünk az éjszakai járatokkal. Nos kérem szépen, így voltunk mink elveszve Münichben. Tsók. Ja bocsi a tanulság:
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
Archives
March 2020
Categories
All
|